Az olasz túra után úgy döntöttem, hogy eladom Narancsot. Ennek legfőbb oka a 69 lóerő volt és a számomra megszokhatatlanul gyenge fékek, sajnos ezeken a DL-eken nem radiális a fék. Nem láttam értelmét, hogy elköltsek egy zsák pénzt a fék fejlesztésére, attól még a motorban nem lesz nagyobb a ménes. Kényelmesnek kényelmes volt, fogyasztása addig rendben volt, amíg nem akart az ember autópályán a megengedettnél egy picit nagyobb tempót menni,  felette pedig 200 kilométerenként igényelte a benzinkutak látogatását, megmondom őszintén én ezt a hatótávot is egy picit kevésnek éreztem. Szóval néhány hónap és 5000 kilométer megtétele után meghirdettem a következő fotókkal.

Szerencsére tavaly Novemberben még volt pár napos hétvége és az egyik ilyen hétvégén jött Balázs és elvitte a motort, ami így most Érdre került. Azóta jó sokáig böngésztem a hazai és külföldi hirdetési oldalakat és már az utódja a garázsban pihen. Színe hasonló, kategóriáját tekintve megegyezik, viszont harapósak a fékek rajta és nagyobb ménes járt hozzá.

Csavargásunk legdélibb pontja Pompei lett, innen már csak felfelé mentünk a csizmán. Voltak tervek, hogy megnézzük Szicíliát is, de a pénzt olyan tempóban égettük, hogy erről letettünk.A következő három napot tengerparti pihenéssel töltöttük. Előző nap lefoglaltunk Roseto degli Abruzziban egy parthoz közeli szállást. Az út eseménytelenül telt és mindössze 330 kilométer volt a táv. A szállástól karnyújtásnyira volt a tengerpart és az ablakunk is arra nézett, amihez nagyon hamar hozzá tudnánk szokni a hétköznapokban is. A szállást egy család vezette, a vicces az volt, hogy az egyik lány nem beszélt csak olaszul és mikor vacsorát akartunk intézni magunknak, akkor persze, hogy ő volt a recepción, de Petra annyira nem akart máshol vacsorázni, hogy Google Translate segítségével megbirkózott a feladattal, mert amúgy csak reggelivel foglaltuk a szállást.

Az új akkumulátorral felvértezve elindultunk a Vezúvra, ami a szállásunktól összesen 25 kilométerre volt és a navigáció 45 percet írt rá. Nem hajtottunk fel a pályára, hanem inkább bementünk Nápoly egyik külvárosába, ahol érdekes dolgokat láttunk, az összhatás olyan volt, mint a "nyócker" a 90-es években, lepusztult házak és gyanús külsejű figurák.
 

 
Csak pislogtunk mikor láttunk egy robogóst, aki a pelenkás gyerekével a hóna alatt félkézzel cikázott a forgalomban, persze bukósisak egyikőjükön sem volt. Ez minket láthatóan jobban meglepett, mint az autóján támaszkodó rendőrt, mert neki a szeme se rebbent. Lehet ez ott a napi folklór része.

Szerencsére napos reggelre ébredtünk. Svédasztalos reggeli után összepakoltunk és felpakoltunk a motorra majd elindultunk a következő célpontunk felé, ami nem más volt, mint Pompei, várt minket a romváros. A két város között körülbelül 250 km volt, szóval egy laza nap állt előttünk, főleg, hogy nem volt kedvünk alacsonyrendű utakon menni így rákanyarodtunk az autópályára és dobáltuk a kapuknál be a pénzt, mint szerencsejátékos a félkarú rablóba. Továbbra is jobban szeretem azokat az országokat, ahol matrica van és annyit mész a pályán, amennyit akarsz, azokat az országokat már nem is említeném, ahol a motorosok ingyen használhatják ezeket az aszfaltcsíkokat, hisz a kis súly miatt kárt úgy sem teszünk benne, illetve valljuk be őszintén mindenkinek jobb, ha nem a főutakon száguldoznunk. Még mielőtt felkanyarodtunk volna az autópályára teletankoltuk a motort, majd tankolás után meglepődve tapasztaltuk, hogy alig akart életre kelni. Az érzés megfizethetetlen, otthonról jó messze nem akar beindulni a motor pedig te azért választottad a Suzukit, mert az maga a megbízhatóság szobra. Persze most a szememre lehetne vetni, hogy a túra előtt 2 héttel vettem és azon kívül, hogy kapott új gumit, friss olajat és szűrőt igazából nem is ismertem. Ekkor már sokadszorra jutott eszembe a Pan-European, amit a túra előtt adtam el mondván, hogy nem tetszik, de azzal nem kellett volna mindig kútra járni, illetve az ereje is hiányzott a belső sávban maradáshoz. Amúgy nem tudtam mire vélni a dolgot, benzinpumpa zúgása után indítógomb megnyomása aztán vagy újra zúgott a pumpa vagy egy picit megtekerte az önindítót. Két-három próbálkozás után nagy nehezen beindult és faltuk a kilométereket Pompei felé, persze azért az úton csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy vajon mi baja lehet. Természetesen multiméter nem volt nálam, minden nyavalyát vittünk a dobozokban csak azt nem, ami tudna egy kicsi segíteni, hogy mégis mi fáj Naracsnak.

Szóval nem tudtam szűkíteni a kört, hogy akkumulátor, feszültségszabályzó, generátor, netán egy néha megszoruló önindító szórakoztat minket. Ennek ellenére gond nélkül leértünk Pompei-be, a Villa Flora-ban foglaltunk előző este szállást, sajnos ez elég elbaltázott lépés volt, mert előtte egy forgalmas út van, mellette pedig az autópálya felüljárója, ehhez még tegyük hozzá a rosszul záródó fa ablakokat és el lehet képzelni, hogy éjszaka milyen jól meg lehetett számolni az elhaladó autókat az ágyból. Szóval, ha valakinek nincs ilyen forgalomszámlálgatós perverziója éjszakánként, akkor ezt a szállást tiltólistára teszi, amúgy két éjszakra két főre 99 eurót kértek. Legközelebb majd megnézem a környéket a Google Maps segítségével.

A szállásnak azért volt néhány előnye is, egyik a zárt parkoló illetve, hogy gyalog 10 percre volt tőle a romváros bejárata. Miután elfoglaltuk a szobát kíváncsiságból kétszer-háromszor beindítottam a motort és gond nélkül életre kelt, így kicsit megnyugodtam.

Kicsit szemerkélt az eső, de mivel erre a napra volt tervben a romváros megnézése, így esőkabáttal felszerelkezve elindultunk a bejárat felé, ami a hotel mögötti utcában a domboldalon volt fent. Szerencsére a pénztárnál nem volt sor, ezt nem tudom, hogy az esőnek vagy a délutánnak volt köszönhető, de pillanatok alatt bejutottunk, fejenként 15 euró volt a belépő. A város 79-ben pusztult el a Vezúv kitörése miatt. Elég sok dolog épen maradt a vulkáni hamu alatt, érdekes hangulata volt a romváros utcáin végig sétálni, láttunk sok falfestményt, jó állapotú épületeket, mozaikcsempéből kirakott mintákat, szökőkutakat, szobrokat, még kert is volt, ami az eredeti állapotra volt visszaállítva. Célszerű térképpel készülni, mert az egész egy nagy labirintusra hasonlít. 

A városban sok helyen lehet falloszt látni, erre az Interneten azt a magyarázatot találtam, hogy a rontás ellen használták ezt a motívumot. A városban bordélyház is üzemelt, Lupanare névre keresztelt házikó lehetett az. Vannak freskók, amik bemutatják, hogy az adott örömlánynak mi a specialitása.

A történetet ott hagytam abba, hogy Pisából Róma felé vettük az irányt. Aznapi utolsó tankolást annyira kicentiztem, hogy 30 kilométerrel a cél előtt kénytelen voltam lehajtani az autópályáról, mert már nem tudtunk volna elmenni a következő töltőállomásig, fejben pedig azt mantráztam, hogy a következő motor, amit venni fogok az nagyobb hatótávú lesz. Petra nem díjazta, hogy benzingőzzel gurultunk be a kútra, szóval megkért, hogy fejezzem be ezt a "játékot", mert ő nem élvezi. A lehajtótól nem messze találtam egy kutat, persze épp szieszta volt, tehát személyzet nem volt, a bankkártyáinkat nem fogadta el az automata, bankjegyből pedig csak 100 eurós volt nálunk, így kénytelen voltam igénybe venni, egy a kúton ücsörgő, sötét színű naplopót, aki csak a magam fajta felkészületlenekből élt, és persze segített felváltani a bankjegyet, na nem ingyen, mert tankolás után ott állt mellettem vigyorogva várta a jussát. Innentől kezdve kínosan figyeltem arra, hogy mindig legyen nálam kisebb bankjegy, hogy tudjak tankolni. Ezután már nem hajtottunk vissza a pályára, mert nem voltunk messze a fővárostól. Nem számítottam rá, hogy ennyi ősi műfajt űző leányzót fogunk látni az út szélén, de szinte 50-100 méterenként az út mindkét oldalán székeken ücsörögtek a fekete és indiai lányok, kuncsaftokra várva. Még előző este foglaltunk szállást egy négy csillagos hotelben (Hotel Capenelle Roma), két éjszaka reggelivel 81 euró volt, annyi hátránya volt, hogy eléggé kiesett a központtól. Már majdnem elértük a várost, amikor hirtelen akkora zuhé kerekedett, hogy meg kellett állnunk felvenni az esőruhákat, hogy folytatni tudjuk az utunkat, nem igazán élveztem, mert volt, hogy 20-30 cm vízbe gázoltunk és egy-két autós csöppet se volt ránk figyelemmel, így volt, hogy kaptam egy adag vizet az arcomba a kicsit nyitott bukómon, amit a párásodás miatt voltam kénytelen néha felnyitni. A hotelben kedvesen fogadott minket a recepciós, megengedte, hogy ott hagyjuk a motort egyből a bejárat mellett, ott nem ázott és közben elmondta, hogy egy Yamaha FZ1 tulajdonosa, de hetek óta nem tud motorral melóba jönni, mert megőrült az időjárás, minden délután kapnak a nyakukba egy kiadós esőt. Elsőre egy tetőtéri, teraszos szobát kaptunk, amiből nagyszerű kilátás volt, de sajnos a légkondi olyan hangot adott ki magából időnként, hogy biztosra vettük, hogy így nem fogunk tudni aludni. Szóval leballagtam a recepcióra és elintéztem egy csere szobát, ott már csendben volt a klíma. Egész nap szakadt az eső, így városnézésre esélyünk se volt, este mikor elállt, levittem a motort a mélygarázsba, ami fémráccsal volt lezárva, így biztos voltam benne, hogy reggelre is meglesz.

Szerencsére másnap reggel napos időre ébredtünk. A svédasztalos reggelit elfogyasztottuk a szálloda multikulti vendégeivel, volt ott indiai, turbánt viselő, fekete, ázsiai szóval mindenki képviseltette magát. Reggeli után rápattantunk a motorra és GPS segítségével megkerestük a Colosseumot, motorral szerencsére egész könnyű volt parkolni, maximum 100 méterre tettük le. Jegy ügyileg felkészületlenül érkeztünk, az még csak hagyján, hogy a kasszáknál körülbelül 1 órás sorban állást vizionáltunk, de utána még egy sokkal nagyobb sor következett volna, hogy be is jussunk az épületbe. Amíg ott bolyongtunk legalább 4-5 "skip the line" pólót viselő srác támadt be minket, hogy ne álljunk sorba majd ők bevisznek soron kívül, fizessünk nekik érte 60 eurót. A sima belépőjegy amúgy 12 euró lett volna fejenként. Találkoztunk egy magyar párral, akiktől megkérdeztük, hogy hogyan lehet gyorsan bejutni. Ők Roma Pass-t használtak ezekből létezik több verzió, a legolcsóbb fejenként 28 euró, ezért be lehet menni egy helyre ingyen, lehet vele használni a tömegközlekedést szintén ingyen és a többi helyre pedig kedvezményes bejutást biztosít és ami plusz pont még, hogy nem kell vele sorba állni, mert külön kapun engedik be a Roma Pass-osokat. Igaz, hogy nem sokkal olcsóbb, mint a "skip the line" vérszívók, de hiénáknak nem szívesen fizetek, így mi a Colosseum árnyékában lévő újságosnál vettünk két ilyen Pass-t és már mentünk is be. A Colosseum kívül-belül lenyűgöző látvány, már csak egy időgépre lett volna szükség, hogy teljes pompájában láthassuk. A Colosseum látogatását úgy tervezzétek be, hogy egy-két óra simán elmegy vele.

Harmadik nap magunkhoz képest elég korán keltünk, reggeliztünk és mivel csak két éjszakára terveztük az ittlétet így összepakoltuk és felmálháztuk a motort. A bakancslistánk következő célpontja Pisa volt. Szállást otthon csak a Garda-tóig foglaltunk, így előző este szétnéztünk a Booking-on és foglaltunk egy stúdió szobát Pisában pár kilométerre a toronytól. Ez két főre, egy éjszakára 50 Euró volt, elég baráti.

Autópályán 3,5 órára írta Google Maps a távot, nélküle pedig közel 6 óra lett volna, így mi a pályát választottuk annak ellenére, hogy nem vagyunk oda érte és egy vagyonba kerül, de haladni akartunk. Szóval búcsút intettünk a Garda-tónak és elkezdtük ledarálni a távot. Az autópályán a legtöbb fizetőkapu automata, készpénzzel vagy kártyával lehet fizetni, de csak VISA és Mastercard az elfogadott. Ne lepődjetek meg, ha már épp nincs jegyetek, de megint fizetőkapu következik, ilyenkor már olyan kicsi pályaszakasz van hátra, hogy egyből fizetni kell és nem kell hozzá jegy a végén pedig már nem lesz TELEPASS. Ezt a kiírást egy ideig látni se akarom, körülbeül 200 eurót hagytunk fizetőkapuknál a túránk során.

Útközben kitaláltam, hogy majd csinálunk olyan fotót, amin pózolunk a Pisa táblával, de sikerült olyan helyről bemennünk a városba, hogy a tábla félig lógott és szeméthalom vette körül, fékezés nélkül tovább hajtottam. Az előző este foglalt szállásunk egy 7 emeletes társasházban volt, mikor megérkeztünk a házhoz, hiába nyomtuk a kaputelefont senki sem válaszolt, volt kiírva egy telefonszám is, de azt se vették fel, de aztán megnéztem, hogy a Booking-on milyen telefonszám van megadva és szerencsére különbözött az itt kiírttól és azt egyből fel is vették. Egy idősebb olasz úriemberrel beszéltem, mondjuk túlzás, hogy beszéltünk, mert én angolul próbálkoztam megértetni magam ő meg csak olaszul, szóval kezdetét vette egy jó 5 perces telefonos activity mire felfogta, hogy mi már a ház előtt állunk, a Booking-on foglaltuk a szállást, Roland a nevem és jó lenne, ha oda jönne, mert szeretnénk elfoglalni a szobát. Mentségére legyen mondva, hogy miután megértette, hogy mi a helyzet onnantól kezdve 5 perc múlva már be is gördült egy narancssárga Vespán, rózsaszín bukóval, majd mosolyogva mutogatta, hogy mi hasonszőrűek  vagyunk, hisz ő is motoros.

Kora délután értünk Pisába, így miután lepakoltuk nyakunkba vettük a várost és a Dóm tér felé vettük az irányt. Motorral könnyű a környéken parkolni, a Dóm térre ingyen be lehet jutni. Hűtőmágnest ne a kapun kívül vegyetek, mert bent sokkal olcsóbb. A tornyot elég nagy tér veszi körül így a sok ember eloszlik nem érzi úgy az ember magát, mintha hering lenne. Elég látványos és valóban ferde. Állig fegyverkezett katonák vigyáznak rá és a tövében egy páncélozott autó is van. Elég vicces, ahogy a sok turista próbál olyan fotókat készíteni, mintha épp eldöntené vagy éppen megtámasztaná a tornyot, olyan mintha pantomim találkozóba csöppenne az ember a környékén. Természetesen ebből mi sem maradtunk ki, Petra a megtámasztás mellett döntött és néhány próbálkozás után sikerült a megfelelő fotót elkészíteni.

Már többször voltunk Olaszországban, de mindig csak a szokásos nyaralós helyeken, Bibione, Jesolo, Lignano, illetve még Velence volt fent a képzeletbeli olasz térképünkön, de délebbre még sose mentünk. Idén úgy terveztük, hogy jobban belevetjük magunkat a dolce vita érzésbe, ráadásul mindezt két keréken. Már megvolt a dátum, a kiírt szabadságok, de én közben variáltam még a motorral, mert a VFR után megvett Pannal csak nem tudtam megbarátkozni, a túra közeledett a Pant elvitték én meg itt álltam motor nélkül, 2 hetem volt motort szerezni, megnéztem jó pár motort végül az állapota és dobozoltsága miatt erre a kis DL650-re esett a választás.

Augusztus 14-én munka után felmálháztuk Narancsot (ez lett a becsületes neve a színe miatt) és elindultunk a határhoz, hogy közelebb legyünk a másnapi célpontunkhoz, ami a Garda-tó partján volt. Természetesen nem kellett fél órának eltelni az indulástól és belefutottunk egy jó kis esőbe, ekkor az M86-oson jártunk, ahol se leállósáv, se benzinkút, egy “csöpp” káromkodás ki is szakadt belőlem aztán mintha elvágták volna az esőt, szóval valaki meghallotta, hogy nem tetszik ez nekem. A káromkodást le kellett volna jegyeznem, mert azon felül, hogy elállította az esőt még új szófordulatokat is tanulhattatok volna belőle. Mindig mindenhova késve indulunk, nem volt ez most se máshogy, a Nap már majdnem teljesen eltűnt a horizonton, kezdett sötétedni, nekünk meg még  jó 100 km volt hátra, az úton rajtunk kívül senki se volt, már csak egy zombi horda kellett volna a sorozatból a hangulat fokozásához az erdőben kanyargó útra. A határ magyar oldalán Lentiben szálltunk meg a Mol-Ker-Vill apartmanjában. Kedves tulaj, jó ár és tiszta szoba jellemezte, szóval bátran ajánlom, ha arra jártok. Este még elugrottunk vacsorázni a közeli Salamon sörözőbe, ahol pont zárták a konyhát - ezt éhesen többet hallani se akarom -, így választhattunk pacal, vad- és marhapörkölt közül. Utolsóra szavaztunk, maradjunk annyiban, hogy jobban tettük volna, ha kihátrálunk és keresünk egy másik helyet.

Másnap reggel 10 óra után lettünk útra készen, szabadság alatt nem erősségünk a korán kelés, még úgy sem, hogy tudtuk, hogy sok kilométer vár ránk, számszerűsítve 600, ráadásul autópályán, ami motoros szemmel nézve gyilkosan unalmas időtöltés.

Csütörtökön hoztam el a szalonból a kis Vstromot, azóta már több, mint 500 km került bele. Kicsit tartottam tőle, hogy kevés lesz ez a picivel kevesebb, mint 70 lóerő, de még két személlyel is kellemesen lehet vele haladni, simán előzgettük vele az autókat, persze egy olyan igazán combos, kiszámolt előzésbe épeszű ember ezzel nem kezd, mivel arra már nem lenne erőtartalék benne, hogy valami elkottázott előzésből kihúzza az embert. 

A futóműve egyszerű, de egész jól kezeli a rossz utat, tipikusan jó a magyar utakra, egyedül a keresztbordákon lesz egy kicsit ideges, de én még olyan motort nem láttam, ami azokat zokszó nélkül megoldaná. A motort új gumikkal hoztam el, Michelin Anakee gumikat kértem rá, mert előtte is az volt rajta, gondoltam a volt tulaj már csak tudja, hogy mi a jó rá, ha már 9 évig megvolt neki a motor. A hátsó abroncs 150-es, elég vékonyka, cserébe nagyon könnyen lehet vele kanyarodni, hamar lefaragtam róla a majrécsíkot és forszírozott tempónál sem csúszkál.

Fékeit elég kevésnek érzem a Hondák után, de ez nem egyedi probléma, kicsit utána olvasva az Interneten mindenki a féket kezdni el ezeken a motorokon kevesellni, szóval fejben kell tartani, hogy nem úgy lassul, mint egy kombinált fékes Honda.

A fogyasztása eszméletlen jó. Csurig töltöttem és legurultunk a Balatonra fürdeni egyet, már kezdtük azt hinni, hogy rossz az üzemanyagszint mérő vagy a kijelző, mert nem akart elmozdulni a teli állásból. Aztán 149 km megtétele után megtörtént a csoda, eltűnt egy négyzet a kijelzőn, ilyen se volt még a motoros karrierembe, hogy azt vártam, hogy elmozduljon lefelé a mutató. A következő pedig bőven 200 km után tűnt el. Kíváncsiságból 239 km után begurultam vele egy kútra és teletankoltam, 9,67 liter fért bele, ez 4,04 liter 100 kilométeren, két személy alatt 130-140 km/h órás tempónál, tele pakolt hátsó dobozzal. Még egyik motorom sem evett ilyen keveset. Szerintem ezen még lehet bőven faragni, de tegnap nem ez volt a cél, hanem a gyors megérkezés.

Kicsit a helyet keveselljük rajta két személy esetén, elég közel ül az utas a vezetőhöz persze ekkor a hátsó doboz fent van, ami korlátozza a lehetőségeinket, valamint nekem kicsit kényelmetlen, hogy ennyire közel van hozzám a kormány, mondjuk nem kizárt, hogy nekem vannak túl hosszú kezeim. Az ülésnek a határait nem értük el ahhoz 1-2 óra motorozás kevés volt, ennyi idő alatt még fészkelődni se kezdtünk, ez egész biztatónak tűnik.

A váltó lehelet finoman kattan át egyik fokozatból a másikba, semmivel se rosszabb, mint a Hondákon, álló helyzetben is elsőre megtalálja az ember az üreset, nem kell vele küzdeni.

Gyári kipufogóval a hangja nem komoly fegyvertény, kellemesen dörmög, elférne rajta egy Akra vagy Remus.

Este még nem motoroztam, így a lápmák fényerejéről nem tudok egyelőre nyilatkozni, de nem félszemű, mint sok másik motor, szóval, akár még jó is lehet a fénye.

Végezetül, aki ilyen motor vásárlásán töri a fejét, szerintem bátran vágjon bele, még erősebb gépek után sem érzem, hogy nagyon rossz vásárt csináltam volna. Két személlyel bőven tudja a pályatempó feletti utazósebességet tartani, kezes, könnyű vele kanyarogni ráadásul keveset fogyaszt. Hát mi kell még?!

Sajnos nem találtuk a közös hangot a Pannal, így pár hónap után meghirdettem és sikerült eladnom. Arra jöttem rá, hogy nekem még ehhez a kategóriához öregednem kell. Kényelmes nagy batár volt, de ez kevés volt ahhoz, hogy megszeressem.

Persze az olasz túra továbbra is tervben volt és vészesen közeledett mi pedig motor nélkül voltunk. Az volt az elképzelés, hogy veszek egy 100 lóerő körüli, feldobozolt túraendúrót 2 millió forintból. Legalább 5 motort megnéztem, volt köztük Varadero, 1150 GS, TDM és DL is. A helyzet az, hogy elég tragikus az eladók hozzállása, szeretik a dolgokat eltitkolni vagy úgy fényképezni, hogy ne látszódjanak a hibák, tisztelet a kivételnek mert a BMW tulaj korrekt portékát árult korrekt módon, csak valahogy nem jött be nekem az 1150-es. De a többiek elfelejtették például megemlíteni, hogy angol a motor, mérföldes órával vagy a hátsó doboz nem jár a motorhoz és még sorolhatnám az élményeimet. Eléggé untam a hahu túrását és a sok lukra futást, végül hoztam egy racionális döntést, igaz kompromisszumot kellett kötnöm, már ami a motor erejét illeti, de majd meglátjuk, hogy fog muzsikálni az olasz túrán, aztán legrosszabb esetben tavasszal eladom és veszek egy erősebbet.

Szóval a válaszott egy K9-es Suzuki DL 650 "kolbászzsír" metál színben, első tulajos, végig vezetett szervizkönyvvel, megkaptam hozzá minden szervizszámlát, a motorban átvételkor 54918 km volt. A három dobzon kívül van rajta bukócső, túraplexi és szivartöltő is. A volt tulaj egy új ezres Vstrom-ba számoltatta be. Én alkudtam még rá egy szett új gumit (Anakee) és elhoztam. Még csak 150 km-t töltöttünk együtt, az biztos, hogy nem egy erőmű, de kényelmes, kezes kis gép, ráadásul az se zavarja, ha elfogy az aszfalt szóvál már Albániát is nézegetem, mint lehetséges úticélt. 

Mivel nemrég vettem a Pan-European-t, ezért cseréltem rajta néhány dolgot, mielőtt befognám az olasz túrára. Először is kiszedtem belőle a K&N sportlégszűrőt, mert semmi kedvem pár ezer kilométerenként tisztítgatni, ráadásul elég életszerűtlen, hogy egy nagyobb túrán ilyennel töltöm az időmet. Volt tulaj gyakran tisztíthatta, mert odabent minden patyolat tiszta volt. Hiflofiltro került a helyére, a sportlégszűrőt pedig eladtam, kiszedés másnapján már el is vitték.  

Ezután a kardánolaj következett, Motul Gearbox 80w90 került bele. Egy literes kiszerelést vettem, ami jó ideig elég lesz, mert valahol 1,5-2 dl között kell bele. Ez az első kardános motorom, így megnéztem 1-2 Youtube videót a "final drive oil" cseréről, amiben még ezután is bizonytalan voltam, azt pedig megkérdeztem a Pan-os Facebook csoportban, ahol segítőkész motorosokra találtam. A művelet maximum 10 percet vett igénybe.