Idén azt terveztük, hogy újra elmegyünk a Transzfogarasra és a Transzalpinára, de az utolsó pillanatban meggondoltuk magunkat, mert nagyon megugrott a koronavírusos fertőzöttek száma és semmi kedvünk nem volt ahhoz, hogy hazafelé kapjunk egy vörös matricát és otthon kelljen ücsörögnünk két héten keresztül. Ezért az utolsó pillanatban újraterveztük az utat, közben a csapat létszáma is megváltozott ötről keettőre, de ez nem szegte kedvünket. A túrát 4 napra terveztük, szóba jött Szlovákia is, de végül arra jutottunk, hogy 4 nap túl sok a Tátrához, így Ausztria mellett döntöttünk, ez az ország valahogy kifogyhatatlan a látnivalókból, most sem okozott csalódást. A gyors menetrendváltozás miatt gyorsan szétnéztem, hogy mégis mit nézzünk meg, végül a következő célpontokat fűztük fel egy útvonalra: Nockalmstrasse, Malta, GrossGlockner, Sölkpass, Wildalpen és Mariazell környéke, hazafelé még tervben volt Rohonc - Léka közötti szerpentin, de végül ezt most kihagytuk, ahogy a Grüner See-t is.

Mivel az ország két végéből indultunk és a 8-as úton terveztük elhagyni hazánkat, így egy veszprémi találkozót beszéltünk meg  csütörtök reggelre. Végre elérkezett az indulás napja, én érkeztem elsőként a találkozópontra, de Tomi is befutott 8 perccel később. Természetesen kicsit megszívkodtam a vérét, hogy nem tud pontosan érkezni, amúgy kétszer olyan messziről jött, mint én, 3 órás útnál a 8 perc semmiség, de mégis csak várnom kellett rá. Mindketten újonnan szerzett motorral vágtunk neki a túrának és ez volt az első nagyobb utunk az új szerzeményekkel, mindkettő 2016-os, az egyik egy DL650XT a másik pedig egy CRF1000L. A 8-as út az autópályához képest változatos, mivel ritkán járunk erre így nem volt unalmasnak mondható, szóval mindenképp jó döntés volt az M1 álmosító vonalvezetéséhez képest. Az országot Alsószölnöknél hagytuk el, egy egysávos erdei úton, itt se határ,  se határellenőrzés nincs, csak egy tábla jelzi, hogy átléptük az országhatárt. Egy ideig még ilyen erdei úton motoroztunk, ami annak az eredménye, hogy tervezésnél kanyargós utakra vadásztam és az osztrákoknál jogi okokból kifolyólag nem működik a StreetView így nem tudtam ellenőrizni, hogy mégis milyen útra dobálom le ITN Converter-ben a kis zászlókat. Ausztriában úgyszintén kerültük a gyorsforgalmi utakat és minél előbb igyekeztünk rákanyarodni a 69-es útra, aminek vannak nagyon jó kanyargós szakaszai, de az elején végig kell szenvedni egy csomó kis falvat. A dobozaink tartalmaztak konzerveket és gázfőzőt is, hogy időt és pénzt spóroljunk, illetve bárhol tudjunk ebédelni, ahol ránk tör az éhség. Ez első nap valahol a 69-es úton történt, valahogy mindig találtunk egy árnyékos padot, ahol letelepedhettünk.

Erre a napra csak a 69-es út kanyarjai voltak betervezve illetve, hogy elérjük a szállásunkat, ami Gnesau-ban volt, a szállás Gasthouse Luggwirt névre hallgatott és magyarok a tulajok, jó szívvel ajánljuk a helyet, az árak is barátságosak. A szállás megtalálásával adódtak bonyodalmak, mert a GPS szerinti útvonalon behajtani tilos táblába botlottunk, alatta pedig német szövegbe, én abból egy árva szót sem értettem, Tomi ugyan mondott valamit, de nem hallottam a motorok kipufogójának dörmögésétől és a Motosafe füldugóktól. Úgy voltam vele, hogy egy behajtani tilos tábla nem áll a szállásom és közém, különben is milyen építkezés lehet az, ahol motorral ne tudnék átmenni, pláne egy túraenduróval, hát még egy Africa Twinnel?! Velem nem szórakoznak! Aztán egy idő után csak beláttam, hogy itt valami nem stimmel, mert a GPS szerint távolodtunk a célponttól, ekkor megálltam és Tomi vigyorogva mondta, hogy az volt kiírva, hogy építik a hidat, és ő látta is balra, hogy hiányzik. Nekem amúgy fel se tűnt, de jót nevettünk, mikor mondtam neki, hogy nem állják az utamat holmi építkezéssel. Itt amúgy lett egy minimál offroadozás, mert az aszfalt elfogyott alólunk, amíg eltévedőset játszottunk, cserébe lőttünk pár jó fotót a kalandgépeinkről.
Ezután Tomi az új Androidos Xridernek adott internetkapcsolatot és már tudtuk is, hogy merre kell menni a szállásunkhoz, ahol kedvesen fogadtak minket, tulaj egyből arrébb állt az autójával és mondta, hogy inkább tegyük oda a motorokat, mert ott egyenesebb a talaj. A szállás magába foglalta a másnapi reggelit, természetesen vacsorázni is tudtunk ott a helyszínen, mondjuk nem is lett volna nagy kedvünk lemenni a  hegyről másik éttermet keresni, mert hulla fáradtak voltunk. Estére megszaporodtak a motorok a parkolóban, motorosok körében kedvelt szállásról van szó, ez a Booking-on látható fotóból is kiderült.

Másnap reggel, reggeli után útnak indultunk, a legélménydúsabb nap várt ránk, erre a napra volt tervezve a Nockalmstrasse, Malta és a Grossglockner. Elég hamar elértük a Nockalmstrasse beléptető kapuit, mert a szállásunktól mindösszesen 23 kilométerre volt, motorral 11,5 euró volt a belépő. Már az első kilátópontnál összefutottunk egy magyar párral, akik szintén AfricaTwinnel voltak, hamar szóba elegyedtünk, megvolt egyből a közös pont, kaptunk tőlük pár hasznos tippet és még később is összefutottunk velük a fenti parkolóban.

Sajnos nem volt olyan szerencsénk, hogy mormotákat is lássunk, ez a hely amúgy erről híres, de most egyiknek sem volt kedve megmutatni magát a magyar motorosoknak, így a kötelező hűtőmágnes vásárlás után, haladtunk tovább. Ez a panorámaút 35 km hosszú és 52 számozott kanyarból áll, a fű hihetetlen zöld, az út szélén tehenek legelésznek, néha még az útra is ráfekszenek. Ha van időtök akkor szerintem úgy szerkesszétek az útvonalat, hogy oda-vissza mentek ezen a káprázatos úton, mert megéri a látvány és a kanyarokat sem fogjátok megunni ebben biztosak lehettek.

Sajnos mi nem így tettünk, mert elég szoros napirendet terveztünk magunknak, így haladtunk tovább a következő célpont felé, ami a Malta panorámaút volt, ahol egy hatalmas duzzasztógát van. Ez a panormáút is fizetős, ha jól emlékszem 13,5 eurót kértek motoronként. A teljes hossza 14,4 kilométer, 9 híd és 7 alagút vezet át rajta, a szintkülönbség 1085 méter.  Az úton van egy szakasz ami egyirányúsítva van, ezt egy lámpával oldják meg, ami 20 percről számol vissza, felfelé menet pont ott van a lámpa, ahol meg lehet nézni egy szép vízesést. Ne hagyjátok ki! Amúgy a 20 percet nem kell komolyan venni, valami oknál fogna néha ugrik egyet az óra.
Az út a Kölnbreini-gátnál ér véget,  amely a legmagasabb víztározó Közép-Európában. A gát 626 méter hosszú, 41 méter széles és 200 méter magas, melyen sétálhatunk egyet. Ez amúgy Ausztria legnagyobb teljesítményű vízi erőműve. A méretei megdöbbentőek, főleg, ha van bátorságod kipróbálni az "Air walking" attrakciót, a gát közepén kisétálhatsz egy "lebegő" kilátóra, ahol a lépcsők rácsos szerkezetűek de van egy része, ahol üveglapon állhatsz, a 200 méteres mélységet nem meri mindenki bevállalni, volt apuka, aki csak a betonon állva próbálta csemetéti visszacsalogatni a kilátóról. Ha valakinek jó a kondija lesétálhat a gát tövébe, ami még szemmel is fárasztónak tűnt, mi nem vállaltuk be motoros ruhában.

Ittunk még egyet az étterem teraszán, ami egyébkéknt elég borsos áron volt és elindultunk lefelé, mert ezen a napon várt még ránk a Grossglockner. Sikerült ismét egy kanyargós, világvége útra is terveznem, szóval egy egysávos, erdei utat képzeljetek fent a hegyekben, az ebédünket is itt fogyasztottuk el, mert nem fogjátok elhinni, de ismét találtunk egy padot egy fa árnyékában a semmi közepén, nekünk több se kellett felkaptuk a Gordon Ramsay kötényünket és előkaptuk a gázfőzőt.

Mielőtt elértük volna a Grossglocknert kaptunk egy jó kis zuhét a nyakunkba, behúzódtunk egy benzinkútra és felvettük az esőruháinkat, közben beállt egy német rendszámos, 5-ös BMW a kútra, aki tankolás után a szakadó esőben a kézi mosóban lemosta az autóját, nem tudtuk mire vélni a dolgot, szeretjük mi is a tiszta autót, de esőben még nem álltunk neki lemosni, ahogy zokniban se szoktunk lábat mosni. Szerencsénk volt az időjárással, mert mire elértük  a beléptető kapukat, ahol ismét fizettünk, ha jól emlékszem 27 eurót, már el is állt az eső és száraz időben hódíthattuk meg a hegyet.  Ahogy egyre magasabbra értünk úgy jelent meg a hó, egyre több, nem tudtuk kihagyni, hogy fotózkodjunk vele.

Elég későn értünk fel az Eidelwesspitze tetejére, de ennek ellenére is meglepett minket az üres parkoló, lehetett volna forgatni valami posztapokaliptikus filmet vagy sorozatot, annyira kihalt volt. Néhány éve voltam már itt, de a macskaköves útra már nem is emlékeztem, ami felvisz a fenti parkolóba. 

Anno készítettem itt egy jó fotót még a VFR-ről, amit most megpróbáltam repodukálni az új motorral is. A kerítést időközben lecserélték és az időjárás sem volt partner, de kihoztam a dologból, amit csak lehetett, még a motor színe is megfelelő volt.

Miután kiéltük fotós vágyainkat tovább gurultunk, mert igyekezni kellett a szállásunkhoz, ami a Glockner lábánál volt a túloldalon.

Ezúttal a Hotel Post Fusch-ban szálltunk meg. A szállásunk étterme aznap este nem üzemelt, így szétnéztünk a környéken. Elég későn indultunk enni, sőt még válogattunk is a helyek között, egyik helyről már elküldtek, hogy bezárt a konyha, egy másik helyen végül épp, hogy beestünk zárás előtt, ahol még kiszolgáltak minket és ettünk egy finom hamburgert.

Késő este, mielőtt lefeküdtünk aludni, még ránéztünk a másnapi időjárás-jelentésre, hát nem voltunk túl boldogok a látottaktól, de bíztunk benne, hogy tévednek. Sajnos másnap reggel arra keltünk, hogy igazuk lett az időjósoknak, ömlött az eső, ez annak fényében nagyon rosszul festett, hogy 400 km volt a terv. Reggeli után összepakoltunk és szomorúan felvettük az esőruháinkat. Erre a napra a Sölkpass volt terveze egy kis Wildalpennel és Grüner See-vel. Tudtuk, hogy ezt a napot nem fogjuk szárazon megúszni, egyikünknek se volt kalucsnija és a kesztyűink se voltak vízállóak. Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy a zoknijaink tocsogjanak a vízben és a kesztyűnkből se volt nagy mutatvány vizet fakasztani, de úgy voltunk vele, hogy minket az eső nem állít meg, ha már itt vagyunk a Sölkpass-nál, hát akkor megnézzük, látunk belőle, ami látunk, akkor is megjárjuk. A Sölkpass hágó a Mura-völgyet és az Enns-völgyet köti össze, legmagasabb pontja majdnem eléri az 1800 métert, 39 km hosszú és a Sölktali Természeti Parkon megy keresztül. Aznap nem csak mi voltunk ilyen őrültek, több motorossal és kerékpárossal is találkoztunk. Ahogy haladtunk felfelé úgy hűlt a levegő, ami normál magasságnál se volt több 12-13 foknál, de odafent már gatyarohasztó 8 Celsius fogadott minket és az eső egy pillanatra sem állt el. Természetesen itt is megörökítettük, hogy látogatásunkat tettük, hogy majd télen a meleg szobában ülve jót nevessünk a képeket látva.

Amint leértünk a hágóról, kerestünk egy tetőt a fejünk fölé, előkaptuk a gázfőzőt, megebédeltünk és ha már úgy is megálltunk, vettünk fel száraz zoknit és húztunk a lábunkra egy-egy szemetes zsákot is, hogy minél tovább megmaradjon az önfeledt száraz érzés. Majd elindultunk a már tavaly is meglátogatott Wildalpen irányába, azt kell mondjam, hogy száraz időben fényévekkel jobb élmény, mint abban, amit kifogtunk erre a napra, valahogy finomabban vettük a kanyarokat, eléggé meggyötört minket aznap az időjárás, szerencsére mindkettőnk motorján van markolatfűtés, megmondom őszintén, hogy én maximum fokozaton járattam, hogy megszabaduljak a vizes kesztyű hideg érzésétől. Menet közben megbeszéltük, hogy egyikünknek sincs kedeve egy kicsi kerülőt se tenni a Grüner See miatt, ilyen időben úgy se azt az arcát mutatná, amit mi a fotók alapján várnánk tőle, szóval gurultunk tovább Mariazell felé, majd mikor beértünk a városba előkaptuk a telefonjainkat és elkezdtünk szállás után nézni. Az általunk megszabott kereten belül nem találtunk olyan szállást, ami adott volna számunkra reggelit is, így a tartózkodási helyünktől távolabbi szállásokat is megnéztünk és végül a tavaly már szintén meglátogatott Annaberg-re esett a választásunk, azon belül pedig a Gasthof zur Post-ra. Amint beértünk a községbe megálltunk, hogy kiderítsük melyik a szállásunk, de már egy magyar pincér az ajtóban várt minket, kérdezte, hogy mi foglaltunk-e egy éjszakára szállást, mondtuk, hogy igen és már mutatta is, hogy merre van a garázs, hova tegyük a motorjainkat. A vizes cuccainkat lent hagytuk a szálloda sífelszerelés szárítójában, majd átvettük a szobánk kulcsát. Forró vizes zuhany, egy jó vacsora és már ágynak is dőltünk.

Másnap természetesen már sütött a nap, hisz indultunk haza, jobb lett volna, ha ezen a napon esett volna inkább, de nem volt szerencsénk. Határig még alsóbb rendű, kanyargós utakat választottunk, majd határ után felhajtottunk az autópályára, mert Tomira még több, mint kétszer annyi kilométer várt, mint rám.

A négy nap alatt én 1500 kilométert motoroztam, Tomi valahol 2000 körül, természetesen a motorok zokszó nélkül teljesítették a távot. A túra költsége fejenként 80-100 ezer forint között volt. Egyik benzinkúton se láttunk E10-es benzint, ami elég érdekes az itthoni viszonyokhoz képest. Az automata kutak működése nem tetszett, kút függő de 80-100 eurót zárol a kártyán tankolás előtt, aztán napok múlva, majd feloldják a zárolást, legalább lenne valami előválasztó tankoláskor, hogy motor vagy autó és ahhoz lenne igazítva az összeg, azt már meg se említem, hogy az elején bekérhetne egy öszeget, amit el akarsz tankolni és akkor csak azt zárolná. Eddig el is felejtettem említeni, hogy a Booking-on mindig úgy szűrtünk a szállásokra, hogy két egyszemélyes ágy legyen a szobában, hát annak ellnére, hogy mindig olyat választottunk, ami szűrés szerint ennek megfelelt, csak egyszer volt külön ágyunk. Bízunk benne, hogy a következő szezonban már nyitva lesznek a határok minden irányban, mert egy nagyobb tervet kezdtünk el dédelgetni, egy amolyan 5-6 ezer kilométerest.