Jó rég nem született új blogbejegyzés, de most történtek dolgok, így van miről írni. Négy közös szezon, rengeteg élmény és több, mint 30 ezer kilométer után úgy gondoltam, hogy eljött a motorcsere ideje. Úgy éreztem, hogy ki kell próbáljak valami mást, számomra újat. Így idén év elején meghirdettem a motort, de az elhúzódó rossz idő miatt jó sokáig senki sem jelentkezett.

Persze a rajta lévő dobozszettet már többen is elvitték volna, de nem adtam, úgy voltam vele, ha nem megy el a motor, akkor nekem azokra szükségem lesz nyáron, hisz a szezon túra nélkül olyan, mint Karácsony Kevin nélkül. De aztán márciusban az első érdeklődő el is vitte, sikerült estére időzíteni a motornézést, így nulla fokban abszolválta a hazautat Dunaharasztira, nem irigyeltem, nagyon nem szeretek hidegben motorozni. Szóval motor nélkül maradtam. 

Eddig is nézegettem a hahu-t, de most egy intenzívebb nézegetés következett. Túraendurókat, nagy túrázókat  és sportos túrázókat nézegettem. Hogy a pénztárcámat ne kínozzam feleslegesen, mindenképp feldobozolt kétkerekűt kerestem. Annyira nem tudtam, hogy mi legyen a következő, hogy a parkolómban több, mint 30 motor volt eltéve. Eddig két Hondám volt, egyikben sem csalódtam, sose hagytak az út szélén, mindig pöccre indultak és a VFR-ben megszerettem a V4-es blokk karakterét, hangját. Szóval elkezdtem nézegetni a V4-es Hondákat. A Crossrunner és a Crosstourer még elég sokba kerül, főleg, ha azt nézem, hogy minden évben fél évet csak a garázsban porosodik a technika. Fél szemmel ránéztem a fiatalabb VFR 800 VTEC-ekre, de elég nagy hülyeség lett volna a részemről, ha veszek egy ugyanolyan, csak fiatalabb, más színű motort.

Szóval a kör bezárult, aki ismeri a Hondákat az tudja, hogy ezeken kívül már csak egy V4-es túrázó maradt a palettán. Elolvastam sok tesztet róla, beléptem a Facebook csoportjukba és jó pár videót is megnéztem róla a Youtube-on. A formájának befogadása nekem időt igényelt, a súlya úgyszintén, de kényelmes, nyomatékból megold mindent, és a legtöbbön rajta van a három gyári 46 literes doboz, ami a túráknál igencsak jól tud jönni, na persze, hacsak nem vagy olyan gazdag, hogy hetekre eltűnj egy bankkártyával a zsebedben.

Innentől kezdve már csak ST1300-akat nézegettem, találtam egy számomra megfelelő 2002-es példányt, ami 10 éve egy tulajnál volt, ráadásul piros, hivatalosan "Candy Ambassador Red", így passzol a kabátomhoz és a bloghoz is. Persze csak a szín miatt hülyeség lett volna ezt a konkrét példányt választani, de nem erről van szó. Miután beszéltem a tulajjal éreztem, hogy sikerült egy gondos gazdát találnom, elmondott minden karbantartást, amit mostanában végeztek a motoron, ráadásul egy VFR klubtaghoz hordták szervizeltetni. A motor az érkezésünk reggelén kapott új gumikat és mivel tényleg szép állapotban volt, egy kis alku után egymás tenyerébe csaptunk a tulajjal. Távozáskor kaptam még a motorhoz egy gyári első fékbetét szettet is. Szóval tegnap hazagurultam az új szerzeménnyel Mátraballáról, ami cirka 200 km itthonról.

Az első benyomások pozitívak, amint elindul a motor, már nem zavaró a súlya, na persze nem én leszek a szerpentinek leggyorsabbja, de a benne lévő 117 Nm nyomaték nagyon kellemessé teszi a haladást. A kényelem elsőrangú úgy elől, mint hátul, tegnap már ezt is teszteltük asszonnyal. A héten átíratom, kap friss olajat és levegőszűrőt én pedig elkezdem tervezni a nyári túrát, amiről majd beszámolok.

Ui.: a képek nem adják vissza, de kegyetlen szép ez a szín élőben