A szezonnyitó horvát túrán már elkezdtünk beszélgetni egy másik, grandiózusabb tervről, aminek keretein belül, annyi alpesi hágót mászunk meg amennyit csak tudunk. Ezt így olvasva elég telhetetlennek tűnhetünk, épp a motoros paradicsomként aposztrofált, itt a blogon is többször megénekelt D8 mellett, a tengerparta néző teraszunkon üldögélünk, mindenki valami alkoholos italt kortyolgat és mi már gondolati síkon az Alpok legszebb hágóin fűzzük a kanyarokat. Mit lehet erre mondani? Hát azt, hogy nem a zsemle kicsi, hanem a pofánk nagy!

Először csak Olaszország került célkeresztbe, de aztán kettőnk bakancslistáján is ott kellette magát a gyönyörű helyeiről és magas árairól ismeretes Svájc. Úgy voltunk vele, ha már megmásszuk a  Giro d’Italia szent hegyének számító Stelvio-t, onnan tényleg kár lenne kihagyni ezt a csodaországot. Én egyszer már elkövettem ezt a hibát, mert megcsúsztunk az idővel és ezt azóta is bántam. Horvátországból hazaérkezve még ki se pihentük a D8 okozta "kanyarmérgezést", de már el is kezdtük a tervezgetést. Böngésztük az Internetet, hogy mégis melyik hágókat kéne megmásznunk, mi az, amit egész biztosan nem szabad kihagynunk, a célpontok csak gyűltek és gyűltek. A legnehezebb dolog általában a megfelelő dátum megtalálása, 5-en vagyunk, négyfelé dolgozunk, de általában a kakukktojás, otthon marad, most rajta kívül is akadt otthon maradó.  A kakukktojást csak úgy kell érteni, hogy évek óta folyamatosan ül át egy KTM 990 ADV-re, de valahogy mindig egy kék VFR nyergében látjuk, szóval kilóg a túraendurós brigádból, de elnézzük neki, persze folyamatosan emlékeztetjük rá, tudjátok a barátok már csak ilyenek. Tehát a csapat 3 főre olvadt, az első tervek 7 napról szóltak, de végül 5-re szorítottuk le. Ennek részben én voltam az oka, mert újdonsült apukaként nehezen viselem a kisfiamtól való távolságot, mivel home office-ban sülve-főve együtt vagyunk. Szóval megvolt, hogy 3-an megyünk, 5 napunk van a túrára, ezután már csak azon morfondíroztunk, hogy csillagtúra legyen vagy sem. Végül elvetettük az ötletet, mert a térképen tervezgetve nem adta ki a dolog, a felvázolt célpontok túlzottan szét voltak szórva, de így is volt olyan szállás, ahol több éjszakát töltöttünk. Ahogy az lenni szokott a gázfőzőknek és a konzerveknek most is szorítottunk helyet a dobozokban, hogy szebbnél szebb helyeken ebédelhessünk kötöttségek és költségek nélkül.

Eljött az indulás napja, ami július 17-ére, vasárnapra esett. Számomra kedvezően alakult a találkozási pont, mert az M1-es autópályán mentünk, így csak felhajtottam a pályára és a benzinkúton már ott vártak a drága barátaim, természetesen az késett, aki a legközelebbről indult. Égett is a pofám miatta, de szerencsére vastag bőr van rajta, illetve a srácok nem vették zokon azt a negyedórát, amit várniuk kellett. Mentségemre szóljon, hogy előző este még esküvőn voltunk. Elég hosszú nap várt ránk, mert Terentóban volt szállásunk foglalva, az még Tatabányától is majdnem 800 kilométer, sok autópályázás és unalmas kanyaroktól mentes főút várt ránk. Természetesen a magyar határ előtt még a spórolás nevében megálltunk egy benzinkúton és megtankoltuk a motorokat ársapkás benzinnel. Az egész nap eseménytelenül telt, csak haladtunk a cél felé, néhányszor megálltunk tankolni, az egyre drágább üzemanyagból, de tudtuk, hogy ennél csak drágább lesz, ha elérjük a bakancslistás Svájcot. Szerencsére egy csepp eső sem áztatott minket, amiért roppant hálásak voltunk. Délután 5 óra után sikerült elérnünk az olasz határt, egyből lőttünk pár fotót a táblával, mint vadászok az elejtett vaddal, de mi nem döntöttük ki és tapostunk rá, ahogy ők szokták, mondjuk azok a fotók nem is túl szimpatikusak, ha őszinte akarok lenni.

Az országhatártól még egy órára volt Terento, a foglalásunk a Residence Terentis-be szólt, amit még indulás előtt itthonról intéztünk. A többi napra nem volt szállásunk, azokat menet közben szereztük. Egy háromágyas szobát foglaltunk, 2 éjszakára, így nem kellett csomagokkal bejárnunk az olasz Dolomitokat. Amúgy 3 főre a 2 éjszaka mindösszesen 82e Ft volt, ami egész jó árnak számít a "hanyatló nyugaton". Én éjszakánként eléggé bántam ezt az össznépi szobát, mert a legfiatalabb csapattagunk úgy zakatolt alvás közben, mint egy hajtókarcsapágyas öreg Zetor, nekem meg, ha rááll erre a fülem, akkor én ott a büdös életben nem alszom. A traktoros vonalnál maradva jobban örültem volna egy modern John Deere-nek a szobánkban. A szállásadónk ajánlott egy helyi pizzériát, mi hülyék meg sajnos hallgattunk rá. A nagy reklámozás közepette azt elfelejtette közölni, hogy egy lovarda szomszédságában van, most a szagokat hagyjuk is, de a sok kibaszott légy a városi formánkat, eléggé ingerelte, persze a csabacsűdi barátunknak ez csak az édes otthont juttatta eszébe. Ha egy mód van rá, akkor a Nico's Sportbar Pizzeria-t kerüljétek el Terento-ban, kivéve, ha szeretitek a pofátlan legyeket hajkurszáni kajálás közben!

Első éjszaka egy ideig hallgattam az idegőrlő horkolást, begyszóra megpróbáltam aludni, majd hirtelen minden lámpát felkapcsoltam, amit elértem, a szoba úgy ki volt világítva, mint egy modern stadion. Az égtelen horkolás csak nem maradt abba, így kénytelen voltam egy egészen "picikét" megrázni a zajkibocsátót, aki mindent tagadott, hisz Ő még nem is aludt, csak feküdt az ágyban, szóval a feltételezést is sértőnek találta. Amúgy teljesen hiábavaló volt ez az akciójelenet, mert csakhamar újrakezdte. Szerencsére volt nálam gyógyszertári füldugó, amivel nem nagy élmény aludni, de sok választásom nem maradt, ha másnapra legalább valamennyire ki akartam magam pihenni. Szerencsére eltelt az első éjszaka, reggel korán keltünk, lesétáltunk reggeliért a helyi kisboltba majd a szállás kiülős részén elfogyasztottuk a friss levegőn.

Hátsó dobozok kivételével minden holmink a szálláson maradt. Pakoltunk be aznapra ebédet, innivalót, defekt szereléshez szerszámokat, belsőket és esőruhákat is, hogy ne érjen minket semmi váratlan meglepetés. Erre a napra az olasz Dolomitok gyöngyszemei voltak felfűzve egy karikára, sorban a következők Gardena-hágó, Sella-hágó, Pordoi-hágó, Falzarego-hágó, Giau-hágó, Misurina tó. Gondolom azt mondanom se kell, hogy mindenhol fotózkodtunk, amerre csak jártunk, így most sok fotóból tudok nektek válogatni. Szinte minden hágón vettünk matricákat vagy hűtőmágneseket, ez alól nálam talán Svájc volt kivétel, mert ott már nem tudtam megemészteni az árakat, így végül egy Svájc hűtőmágnessel rövidre zártam a költekezést a Furka-hágón. Szállásunktól mindössze 56 kilométerre volt a 2136 méter magas Gardena-hágó, szóval nagyon hamar gyönyörű helyen találtuk magunkat. Voltam már ezen a környéken, de szerintem megunhatatlan, mint egy mesevilág, hatalmas hegyek, kanyargó, jó minőségű utak. Szerencsére az időjárás is kegyeibe fogadott minket, ami az Alpokban nagy szó, legutóbb többször bőrig áztunk, volt, hogy benzinkútra menekültünk egy csokor Ducatival együtt. Minden hágón csináltunk fotót a táblával, elég gyakran találkoztunk olyan táblával, ami alapján az ember meg se tudta mondani, hogy épp hol járunk, mert tele volt matricákkal ragasztgatva. Épp a Gardena tábláját támasztottuk, mikor hozzánk szólt egy honfitársunk, aki biciklivel tekert fel a hegyre, hogy nehogy kidöntsük, mert ő is szeretne fotózkodni vele. Őszinte leszek, el se tudom képzelni, hogy feltekerjek egy ilyen hágóra, pedig jóval fiatalabb vagyok, mint az úriember. A kedvéért nem döntöttük ki a táblát, sőt még azt is felajánlottuk, hogy lefotózzuk.

A sorban következő szépség a 2218 méterre magasodó Sella volt, nem tudnék a Dolomitokban egy hágót sem kiemelni, ami szebb, mint a többi, egyszerűen elképesztő a környék, csak ámul-bámul arrafelé a magunkfajta, akinek a Mátra jelenti a hegyet és a kanyargós utat, motoros szempontból elég sivár helyre születünk. Elég sokan voltak a csúcson, de azért találtunk módot, hogy úgy fotózzuk a motorokat, hogy ne legyen tömeg körülöttük. Nézzétek csak:

Amúgy elképesztő, hogy a Dolomitokban hágóról hágóra lehet menni, anélkül, hogy közte nagy utat kéne megtenni. Az útvonalunk következő állomása a Pordoi-hágó volt a maga 2239 méterével.  Ebédidőre érkeztünk fel a csúcsra, szóval miután kifotózkodtuk magunkat kerestünk egy csendes zugot, ahol elővehettük a gázfőzőket és megebédeltünk, utóbb kiderült, hogy egy downhill pálya mellé sikerült letenni a kempingszékeinket, így néha egy-két vad biciklis elszáguldott előttünk. 

Ezután a Falzarego-hágó következett a maga 2105 méterével, legutóbb én ezt fekete felhőkkel és hatalmas esővel láttam, pontosabban nem láttam, mert menekültünk az eső elől. Bevallom így azért nagyobb élmény volt rajta a motorozás. A neve amúgy álnok királyt jelent ladin nyelven, nem elírás, jól olvastad, ladin. A monda szerint a Fanes-birodalom királya álnokságáért kővé változott és a Lagazuoi-hegy formájában még napjainkban is kivehető.

Erre a napra az utolsó hágónk a Giau volt, ez 2236 méter magas és ugyanolyan pofátlanul látványos, mint az eddigiek. Miután kinézelődtük magunkat és kicsit pihentünk, elindultunk vissza a szállásunkra, mert már kezdett késő délután lenni. Még a visszafelé útra bedobtam ötletként a srácoknak egy szép helyet, amit én korábban már láttam és mivel senki sem ellenkezett, így megnéztük a Misurina tavat is.  A tó, a hotel és hegy festői hátteret nyújt fotózáshoz, szinte kéri az arra járó magunkfajta csavargókat, hogy fotózzuk le! Hát megtettük. 

A Misura tó felé is találtunk egy fotózásra Dávid által jónak ítélt helyet, ahol lőttünk is pár fotót. Ez így leírva amúgy gyorsnak és egyszerűnek hangzik, de ilyenkor ugye egy ideig ott körözünk a helyszínen és váltjuk is egymást a fényképezőgép és mobil mögött, hogy tuti legyen mindenkiről jól sikerült kép az adott helyszínen.

Ezután már tényleg a szállásunk felé vettük az irányt, rengeteg élményt gyűjtöttünk a Dolomitok szépségei között.  Tanulva az előző estéből elkerültük a pizzériát és inkább a hozott ételeinkből szemezgettünk vacsorára. Este már egyből magam mellé készítettem a füldugókat, hogy elnyomjam a zajt, szükség is volt rá. Másnap reggel napos időre ébredtünk, ismét a helyi kisboltba mentünk reggeliért, reggeli után pedig összepakoltunk, feldobozoltuk a motorokat és továbbálltunk erről a szállásról.

Látnivalókban ezen a napon sem szűkölködtünk. Az első élmény a Jaufen-hágó volt, 2094 méter magas és a szállásunktól csak 57 kilométerre volt. Rajtunk kívül az egész hágón nem volt szinte senki, jót kergetőztünk felfelé, az aszfalt néhol nem a legjobb minőségű, de nekünk a túraendurókon fülig ért a szánk a bukó alatt.  Ez a hágó csak az utolsó pillanatban került fel a listánkra, amikor terveztük, hogy a szállásunktól merre menjünk a Stelvio-ra, jó, hogy nem hagytuk ki, ti se tegyétek, ha arra jártok.

Ami ezután következett az volt a nap fénypontja, de lehet, hogy az egész túrának a legszebb hágója, erről azóta is megoszlik a csapat véleménye. Én ahhoz a többséghez tartozom, akik szerint a Stelvio-t nehéz überelni a környéken. Ez Olaszország legmagasabb közúti hágója a 2757 méteres magasságával és lélegzetelállító látványával. Ketten már játunk erre korábban, tudtuk, hogy milyen technikás a feljutás, sok-sok szűk hajtűkanyar állja az ember útját,  hatalmas szintemelkedéssel. Egész pontosan 48 számozott kanyar van felfelé, sok Kanyarfotós kép bizonyította már, hogy a kezdők itt bizony elvéreznek, na nem szó szerint, de szegény motorjaikat  az oldalukra fektetve pihentetik, ez most se volt másképp, ha jól emlékszem egy öregebb GS-t borított a tulaj az oldalára, de egy autós balesetnél is ment a helyszínelés épp mikor arra jártunk. Az biztos, hogy kezdő motorost meg tudják lepni a Stelvio kanyarjai, feltéve, hogy a Trafoi oldalról jön, a hágó másik oldala sokkal barátságosabb, de mi abban a kihívás, ugye? Fent egyből megálltunk a parkolóban, magunkba szívtuk a friss levegőt, csodáltuk a tájat és a magas hegyeket. Ettünk egy sültkolbászos, káposztás szendvicset, amit egy idősebb bácsi csinál, egyből fent találjátok bal oldalon. Mikor meghallott minket beszélni, egyből tudtunkra adta, hogy a nagypapája magyar volt és tud néhány magyar szót, ha jól emlékszem a káposztát tökéletesen ejtette, na nem ki a kezéből, hanem a szájával.

Ezután Dávid útmutatása alapján kimentünk egy fotós helyre, amiről én legutóbb nem is tudtam így a VFR-ről itt nem készültek fotók, de most 6 évvel később ugyan másik motorral, de pótoltam. Természetesen a Bormio táblával is fotózkodtunk, szerencsére most tűéles képek készültek rólam, nem úgy, mint legutóbb. 

Ezután az Umbrail-hágó következett, ami már hivatalosan Svájchoz tartozik, szóval gondolatban elővettük egy vastag filctollat és kihúztunk egy tételt a bakancslistánkon. Igazi amatőrként vártuk az Unióban megszokott ország táblát, hogy majd jól lefotózkodunk vele, de már a hágón is túl voltunk, már egy kis településre is beértünk, de sehol semmi nem volt. Ekkor jutott eszünkbe, hogy jó lenne, ha kikapcsolnánk a mobilokon az adatforgalmat, mert ez drága lehet. Ez idő alatt a mobilom elfogyaszott 0,4 megabájtnyi adatmennyiséget, értitek? 0,4 megabájtot és ez a nyomorult Yettel ezért felszámolt 10000 Forintot. Drága Yettel, innen üzenem, hogy kapjátok be! Az Umbrail-hágó után egyszer csak elénk került az Albula-hágó, amit ugyan nem terveztünk, de nem volt ellenünkre, hogy már megint egy hágón kell átkelnünk. Itt motort is "szereltem", ócska Hondákkal mindig csak a baj van, észrevettem, hogy kilazult a gázkar visszahúzó bowdenje.

Azután pedig Flims település felé vettük az irányt, mert ott találtunk jó áron szállást, ráadásul közel is volt a másnapi célunkhoz a Furka-hágóhoz, ami a legtávolabbi svájci célpontunk volt. A szállás neve T3 Alpenhotel Flims volt, bátran ajánlom mindenkinek. 3 főre az egy éjszaka,  svédasztalos reggelivel mindössze 74e forint volt. Élményekkel teli, kanyargós nap volt mögöttünk, valamikor késő délután estünk be a szállásra. Az előző két éjszaka tapasztalatai alapján olyan szállást foglaltam, amiben két szoba volt. Én egyből berohantam az egyikbe és mondtam, hogy az az enyém a másikon osztozzanak. A teraszon vacsoráztunk, természetesen konzerveket, majd este végre zakatolás és füldugó nélkül tudtam egy jót aludni. 

Másnap reggel a svédasztalos reggeli után hagytuk el a szállást és egy közeli boltba vezetett elsőre az utunk, ami egy Coop volt. Itt megtapasztaltuk, hogy Svájc tényleg nem a csórók országa. Nekem többek között sikerült egy saját márkás fél literes üdítőt és egy kicsi csokoládét vennem és csak ez a két tétel 2000 Ft-ot kóstált. Ha már az áraknál tartunk, akkor beszéljünk a benzinről is, Svájcban 2,19 euró volt egy liter 95-ös, ami csak épp, hogy drágább volt, mint Olaszországban, mert ott 2,05 eurót kértek érte. Miután magunkhoz tértünk a árak láttán , elindultunk meghódítani a mai napra tervezett hágókat. Aznap az első, ami az utunkba került az Oberalp-hágó volt ez ismét egy nem tervezett hegynyereg volt, mert mi csak a Furka-hágó felé igyekeztünk és ahhoz ezen is át kellett vágnunk. Minél több hágó, annál több kanyar, mi pedig a kanyarok miatt ülünk a motorokra. Az Oberalp tetején van egy jópofa piros világítótorony, utánanéztem, hogy mégis minek kell oda ilyen építmény, hisz hajók arra olyan ritkán járnak, mint vámpírok a napfényben. Az Oberalp térségért felelős turisztikai iroda pont emiatt rakta oda, hogy az emberek felkapják a fejüket és beszédtéma legyen a hegy tetején álló fárosz. Ahogy látjátok ez bejött nekik, mert még rá is kerestem az Interneten a miértjére és most veletek is megosztom a talált információt.

Ezután jött a Furka-hágó, a maga 2429 méterével, amit átszel egy vasúti alagút, így egész évben járható marad a hó ellenére is, ugyanis van lehetőség arra, hogy a járműveket vasúton átszállítsák. A tetején van egy fotó pont, ahol egy keretbe be lehet állni egy jó fotó kedvéért, természetesen nem hagytuk ki. Szerintem, ha névről nem is ismerős ez a hágó, fotót már biztos láttatok a Beleverde Hotelről, ami az egyik kanyarban található. Szerepelt egy James Bond filmben is, mégpedig a Goldfingerben 1964-ben, ekkoriban még Sean Connery játszotta a 007-es ügynököt.

Sajnos a hotel nem üzemel, ráadásul be is van deszkázva a bejárata, emiatt úgy kellett fotóznunk, hogy azt a részt kitakarjuk, mert eléggé illuzióromboló a látvány. A szálloda 1882-ben épült és 2016-ban zárt be sokak szomorúságára, mert az elhelyezkedése párját ritkító az egész világon. Annak idején a gleccser még szinte az épület  oldaláig ért, ma már sokat veszített méretéből, ráadásul minden évben letakarják, hogy lassabban olvadjon, így szinte semmi se látszik belőle. Ahogy  utána olvastam a szálló üzemeltetése sem volt egy sétagalopp, tél előtt minden ajtót és ablakot bedeszkáztak rajta, hogy minél kevesebb kárt tegyen benne a zord időjárás, a vizet leengedték a csövekből, hogy ne fagyjanak szét. A szezon kezdete előtt pedig a tulajok helikopterrel mentek fel, hogy a tél okozta károkat rendbe tegyék nyitásra. Miután a gleccser nagyrészt eltűnt a vendégek száma lent a faluban és fent a hotelben is drasztikusan lecsökkent, ez volt a bezárás oka.

Miután megörökítettük magunkat a bezárt hotellel, elindultunk lefelé, hogy elérjük a következő aznapi célpontunkat, ami nem volt más, mint a Grimsel-hágó. 1890-ben lett kiépítve, de már egy 14. századi dokumentumban is rögzítették a létezését. Az egész környék olyan, mintha direkt motorosoknak építették volna, tökéletes kanyarok, hibátlan aszfalt és szemet gyönyörködtető táj jellemzi. Ha jól emlékszem Tomi ennek a csúcsán vett egy autentikus svájci bicskát, amíg mi hűtőmágnest és matricákat válogattunk és ottani árakhoz képest nem is volt drága, valami 4-5000 Ft rémlik. Innen lefelé kerestünk is egy ebédelésre alkalmas helyet, ahol a panoráma se a megszokott, hát sokáig nem kellett keresünk. 

Itt ebéd közben összefutottunk aznap már másodszor egy magyar turistákkal teli busszal, akik leszállás után jó étvágyat kívántak és meglepődtek, hogy magyarul válaszoltunk nekik, itt szerintük a világ végén ez hihetetlen. Elcsodálkoztak a kempingszékeinken, gázfőzőinken, konzerveinken, aztán lefotóztak minket, mint valami kihalás szélén lévő faj utosló egyedeit. A busz üléseihez szokott kényelmes valagukkal nem tudták azt sem elképzelni, hogy lehet ekkora távot motorral megtenni. Kiváló nevelésünknek hála, illedelmesen válaszolgattunk és kedvesen mosolyogtunk.

Teli hassal, honfitársainktól megszabadulva elindultunk a következő szépség fel, ami a Susten-hágó volt, de előtte még találtunk egy kanyarfotózáshoz jónak tűnő kanyart és kaptunk az alkalmon, lőttünk egy halom képet, hogy télen majd legyen mi felett sóhajtozni, hogy jaj, de jó dolgunk volt a nyáron.

Ezt a hágót a középkorban már ismerték, de meredeksége és magassága miatt (2224 méter), nem építették ki egészen a második világháborúig, amikor is az ország védelme céljából szükségesnek látták a megépítését. A háborúkat nem szeretem, sőt kifejezetten utálom, de a hágókért nagyon tudok rajongani.

Ez volt a listánkon az utolsó előtti hágó, ezután már csak a Klausan-hágó volt hátra. Itt felfelé belefutottunk az úton egy tehéncsordába. Az Africák elől elsurrantak közöttük, de Tomit az egyik vicces tehén elkezdte inzultálni, nem akarta elengedni. Tomiból és a motorkájából végül nem lett tehénvacsora sem a hágó aljára lelökött motoros. Utólag ezen jót nevettünk fent a csúcson, ami 1948 méteren van és amúgy az egész hágó 46 kilométer hosszú. Az alábbi fotót, már a hágóról lefelé lőttük, ha netán keresnétek a helyszínt, szerintem a túra egyik legjobb fotóját látjátok.

Ezzel lezártnak tekintettük a hágók meghódítását, minden tervezett célpontot megmásztunk sőt, olyanokat is, amik tervben sem voltak. A nap hátralévő részén elkezdtünk azon dolgozni, hogy utolsó napra minél kevesebb kilométerünk legyen hazáig. Emiatt ez a nap elég hosszúra sikerült, mert el akartunk jutni Ausztriába. Szállásunk ekkor még nem volt, mert nem tudtuk, hogy mikor fogjuk megunni a motorozást ezen a napon, mert férfiasan be kell valljam, hogy ketten már nyögtünk az ülésen, nem kell semmi rosszra gondolni, de az elmúlt néhány nap megtette a hatását. Amúgy a legerősebb tippünk az volt, hogy az alsógatyánk varrása kínoz minket, úgyhogy megbeszéltük, hogy a legközelebbi túrára veszünk valami varrásmentes alsót, hátha igazunk van és elkerüljük a hátsónk kínzását.

Az utunk átvezetett Lichteinstein-en, ahol még eddig sose jártunk. Bevallom sokat nem tudtam róla, így most blog írás közben rákerestem. Ez egy európai monarchia, ami Svájc és Ausztria között található. Főváros Vaduz, uralkodója pedig II. János Ádám fejedelem, aki 1989 óta uralkodik.

Sajgó hátsó felünkre nem hallgatva, erőt vettünk magunkon és gyűrtük a kilométereket. Ez volt az egyetlen nap, amikor kaptunk egy kis esőt, de szerencsére nem tartott sokáig, esőruhát se vettünk fel. Ahogy telt az idő, egyre biztosabbnak láttuk, hogy elérjük Ausztriát, úgyhogy gyorsan szétnéztünk a Bookingon és foglaltunk is egy szállást. Innsbruckban a Hostel Mormotában foglaltunk két szobát. Este 10 óra felé értünk a szállásra. Itt még volt egy kalandom a gázfőzőmmel, mert nagyon gázszagot éreztem a szobámban, előkotortam a dobozból és hallottam, hogy sziszeg, próbálgattam tekergetni, de nem lett jobb. 6 éve használtam, most unta meg valamelyik tömítése. Épp indultunk Tomival a teraszra vacsorát melegíteni, mikor mutattam neki is, hogy valami nem kóser vele, végül az övével melegítettem meg a kajámat. Addig meg túrtam a netet, hogy szét lehet-e szedni ezt a lyukasztós gázpalackkal működő gázfőzőt, ha nem üres. Hát az Internet szerint nem tanácsos, addig bántani, amíg ki nem ürül a palack. A vicc az, hogy hiába  tekertem ki teljesen, hogy gyorsan megszabaduljak a gáztól, akkor is csak sziszegett, de megrázva hallható volt, hogy sok van még benne. Szóval adta magát a kérdés, hogy oké, de mit csináljak vele? A szobába értelemszerűen nem akartam magammal vinni, teraszon se akartam hagyni, nehogy valaki rágyújtson mellette, szétszedését nem tanácsolták. Nagy kínomban kezeimet két méteresre nyújtva csak elkezdtem széttekerni, ekkor már a szállás melletti búzatábla mellett álltam és amikor nagyjából letekertem, eldobtam a fenébe. Mivel nem pukkant el a palack és fülelve sziszegést se hallottam felvettem aztán széttekertem teljesen. Annak ellenére, hogy ez ilyen lyukasztós palack volt, van benne egy biztonsági szelep, ami elzárja a gáz útját, szóval felesleges izgalmat okozott az Internet olvasása. Ha valaki látta volna ezt a balfaszkodást biztos jót röhögött volna rajtam, szerencsére videó nem készült az esetről.

Másnap felkelve tudtuk, hogy unalmas és fárasztó nap vár ránk. Nekem közel 700 km volt hátra Tatabányáig, Dávidnak 60-nal több Budapestig, Tominak pedig még annál is több Csabacsűdig. Miután feldobozoltuk a motorokat, belőttük a GPS-eket, elindultunk hazafelé, már mindenkit várt haza a család. Határon átérve a második benzinkúton tankoltunk, mert az elsőn gigászi sor volt, mindenki ácsingózott az olcsó benzinre. Szerencsére egyikünk motorja se volt annyira szomjas, hogy meg kellett volna állnunk, talán még mindig ott állnánk a sorban. A családok legnagyobb örömére mindenki szerencsésen hazaérkezett.

A túra számokban így néz ki: 3 barát, 3 motor, 5 nap, legkevesebb 2500 km, 15 hágó, 0 bírság, 0 meghibásodás, 0 defekt, jó sok elégetett szénhidrogén és körülbelül 200-220e elköltött forint. Természetesen nagyon jól éreztük magunkat, hihetetlen szép helyeken jártunk és rengeteg kanyarral találkoztunk a túra során. Azóta már a jövő évi terveket szövögetjük itt a holtszezonban, ami már biztos, hogy áprilisban ismét egy D8-as túrával nyitjuk meg a szezont, ahova én már egy újabb motorral megyek, mert lecseréltem az Africát. Remélem sikerült kedvet csinálnom egy hágóvadászathoz!