Idén már nagyon hamar elkezdett motoszkálni bennünk a gondolat, hogy motorozni szeretnénk. Így már áprilisra megszerveztünk egy szezonindító túrát, hogy minél előbb hódolhassunk szenvedélyünknek. A fázósoknak ilyenkor még célszerű a motorok orrát délnek fordítani, ahogy tettük ezt mi is. A hosszú fotelmotoros tél után, a jó időn kívül, egy kiadós kanyargásra is vágytunk, ezért ismét a horvátországi D8-at tűztük ki célul egy kis könnyű terepezéssel megfűszerezve. Szállást nem foglaltunk előre, mert az időjárás elég szeszélyes volt és nem voltunk biztosak benne, hogy a kiírt szabadnapok és a jó idő, képesek-e egy közös halmazt alkotni a kedvünkért. Négy napra sikerült mindenkinek szabaddá tennie magát, ebből kis túlzással két nap elmegy az oda-vissza úttal. Szóval maradt két teljes napunk, hogy élvezzük a D8 hibátlan kanyarjait, a tavasz első napsugarait, valamint magunkba szívjuk a tenger illatát és egyúttal megnézzük a Mali Alan hágót, ahol anno a nagysikerű Winnetou filmeket forgatták.

Amíg elérünk a történetben a hágóig, addig álljon itt egy kis ízelítő:

A  motort a túra előtt egy héttel leadtam egy 60 ezres szervizre. Többek között kértem teleszkóp karbantartást is, szétszedéskor sajnos kiderült, hogy alkatrészre is szükség lesz valami korábbi trehányság miatt, amit azonnal be is rendeltek a márkakereskedéstől. Itt volt egy kis izgalom, hogy megyek vagy sem túrázni, vagy, ha igen, akkor mivel. De az indulás előtti nap délutánján, jött a telefon, hogy meglettek a várt alkatrészek és a motor össze lett rakva estére. Ez egy minimális kényelmetlenséggel járt számomra, mert így Budapestről indult a túrám, emiatt a budapesti és a csabacsűdi csapattaggal a szerviz előtt találkoztunk, engem pedig az asszony szállított a startpontra a vidéki metropoliszból. A negyedik csapattag a már megszokott Shell kúton várt minket az M7-es autópályán Székesfehérvárnál, ahol alapból találkoztunk volna, ha nincs ez a malőr a szervizelés kapcsán. Amennyiben visszatérő blog olvasó vagy, akkor a motorok ismerősek lesznek, két Africa Twin, egy Vstrom és egy Transalp, a szezon elején senki sem cserélt motort.

Utunkat az egyre jobban gyűlölt autópályán kezdtük, majdnem eseménytelenül telt, de az biztos, hogy a vészleállítót nem tanácsos még véletlenül se lenyomni autópályázás közben, mert meglepi az embert. Unalom ellen mondjuk jó, mert izgalmassá tudja tenni a következő néhány pillanatot főleg egy zsúfolt szakaszon. Persze aztán rájössz, hogy balfasz voltál, mert amikor átfogtál bal kézzel a gázra, hogy pihentesd kicsit a jobbat, akkor valami hozzáért a kapcsolóhoz. Az autópályás kínlódás közben már alig vártuk, hogy elérjük Karlovac-ot és végre letérhessünk a 23-as főútra, ami elég sok településen halad keresztül, de legalább kanyarokat is látunk és magunkhoz térünk az autópálya okozta  kómából. Mire elértük a 23-ast én fejben már vettem motoros utánfutót, béreltem 3,5 tonnás kistehert és azon ábrándozom, hogy jövőre, már így tenném meg a túra unalmas részét. Régen ezen jót röhögtem, de kezdem belátni, hogy semmi jó nincs a monoton pályázásban.

Későn érkeztünk meg Senj-be, már lemenőben volt a Nap. Itt szerettünk volna szállást magunknak, mert ebben a városban minden megtalálható, de a kikötőben ülve semmi jót nem találtunk a Booking-on. Előző este mutattam a srácoknak egy új apartmant (Villa Olimp) egy várossal odébb Sveti Jura-ban, így arra esett a választás, gyorsan lefoglaltam, visszaültünk a motorokra és elmentünk a címre. Amíg ott volt a tulaj, gyorsan kitaláltuk, hogy inkább két apartmant szeretnénk, mert a második ágy egy kihúzható kanapé volt és a kényelmes alvás többet ér, mint még egy apartman ára. Amúgy a második szobát már olcsóbban kaptunk, mert kimaradt a Booking a láncból, így mindenki jobban járt, ráadásul így nem kellett senki horkolását hallgatnom, netán füldugót használnom, mert nem tudok zakatolásban aludni.

A szállásban nem csak az volt a zseniális, hogy teljesen új volt, hanem, hogy az aszfalt, amit előtte láttok a fotón az bizony a D8. Miután elfoglaltuk a szállást, gondoltuk eszünk valami finom kaját és gyorsan kerestünk a közelben egy helyet, sajnos a Google feldobta a Riva Bistro-t. Ha jót akartok magatoknak, akkor ti nem esztek itt, hanem jó messziről elkerülitek. Egyikünk hamburgerébe minimum egy bika pöcsét darálták bele, de abba még a daráló is tönkrement, mert valami megrághatatlan "izé" volt a húspogácsában, persze a csapat nagy része jót röhögött, mert csak egyikünk járt ennyire pórul, de a többségnek sem ízlett a felszolgált étel.

Másnap, reggeli után nem várattuk sokáig a D8-at, hamar felpattantunk a motorokra és megnéztük a már ismert kanyarokat, egyedül Tominak volt újdonság a környék, de azt kell mondjam elnyerte a tetszését. Az időjárással annak ellenére szerencsénk volt, hogy áprilist írtunk, szikrázó napsütés és több, mint 20 fok fogadott minket, a Bóra pedig pihent. Természetesen a fotózkodás sem maradhatott el, így az is láthatja, hogy tényleg jó helyről van szó, aki még nem járt erre.

Mivel nem most jártunk erre először, így tapasztalatból tudtuk, hogy Karlobag felett van egy fantasztikusan jó kilátópont, amit nem szabad az arra járóknak kihagyni. Szóval kötelező, így mi sem hagyhattuk ki. Már csukott szemmel tudjuk, hogy melyik benzinkút előtt kell balra kanyarodni fel a hegyre, hogy a kilátóhoz jussunk, ahova egy élvezetes szerpentin vezet fel. Fentről csodálatos kilátás nyílik az Adria kék vizére, irigylésre méltó ez a panoráma, kár, hogy nem tengerpart mellett élek. Kíváncsi lennék, hogy meg tudnám-e unni a tengert? Ez is olyan, mint a közmondás a legjobb nőről? Őt is unja már valaki?!

Kicsit pihentünk, magunkba szívtuk a sós, tengeri levegőt, memorizáltuk az Adria szépségét és visszaültünk a motorokra, hogy tovább folytassuk az utunkat délre a D8-on. A hosszú, motoros szemmel véget nem érő télnek, annyi előnye van, hogy az ember nézelődik a Youtube-on és olyan jóféle dolgokat talál, mint ez a videó, amit egy Africa Twin-es csoporttagunk, Misi tett közzé a Mali Alan hágóról. Ahogy már korábban említettem, ez a hágó arról nevezetes, hogy itt forgatták a Winnetou filmeket, amiket még gyerekkoromban volt szerencsém látni, innen is látszik, hogy rohamtempóban múlnak a gyermekévek, az emlékeimben már csak halvány emlékfoszlányok vannak ezekről a filmekről. A magunkfajtának az élményt csak fokozza, hogy aszfaltozott úton ez nem megközelíthető, szóval, aki látni szeretné, annak le kell térni a műútról. Tudjátok a kaland ott kezdődik, ahol az aszfalt véget ér. De higgyétek el, megéri, hatalmas élmény ezen a környéken egy kis offroadozás. Néhány szakasz trükkös, mert mély a kavics és ez meg tudja viccelni azt, aki még nem tapasztalt ilyet, de ezen kívül nincs benne más nehezítés.  A mély kavicsban a gáz a barátod, persze ezt könnyű mondani. Felfelé néhány ponton fotózkodtunk, videóztunk és fent a tetőn magunkra öltöttük a séfkabátot és gázfőzőkön megmelegítettük a konzerveket. 

A fine dining ételek elfogyasztása után lefelé vettük az irányt, bevallom őszintén az irodista testem eléggé elfáradt ettől az állva motorozós offroad szakasztól. Csakhamar visszakerültünk a D8-ra és most az ellenkező irányból is megnéztük ezeket a remek kanyarokat, ha jól emlékszem ekkor Tomi ment elől, egész jó tempót diktálva, mi mögötte már azt hittük, hogy az éhség miatt tépi ennyire a gázt, de elmondása szerint csak átadta magát a kanyarok élvezetének. A tegnapi esetből tanulva ezen az estén már bementünk Senj-be a kikötőbe és a már ismert helyen vacsoráztunk. Itt van egy pincér, aki még arra is hajlandó volt a magyar vendégek végett, hogy alapszinten megtanuljon magyarul és elboldoguljon hazánk fiaival. Miután este visszaértünk a szállásra még összegyűltünk az egyik teraszon, iszogattunk, csevegtünk, és fotókat nézegettünk. Másnapi terv ismét a D8 volt, kanyarfotók készítése valamit a Karlobag feletti Velebit hegységben rejtőző szerpentin bemotorozása, térképen 25-ös útként találjátok meg, ez ugyanaz az út, ami a kilátóhoz  megy, de tovább kell rajta menni.

Másnap reggel egész időben készen volt a csapat, mindenki motorozni akart, ki szerettük volna használni az utolsó napunkat, úgyhogy vigyorogva vetettük magunkat a D8-ra, komolyan mondom, hogy megunhatatlan, egyik oldalról a sziklák másik oldalról pedig a kék tenger határolja. Nem csodálom, hogy a túraszervező cégek is minden évben hozzák erre a motorosokat. Az már csak hab a tortán, hogy annyira korán voltunk idén itt, hogy alig láttunk motorost, szóval miénk volt az aszfalt, se busz, se lakóautó nem tartott fel minket. Ezen a napon is végig mentünk a D8 jobb részén, Dávid kinézett egy sziklát az út mellett, amire felmászott és nekiálltunk fotózkodni, náluk fotók nélkül nincsenek túrák, télen jó érzés visszanézni a nyári képeket, könnyebb átvészelni a motorozás nélküli hónapokat, pláne, ha valami offroad "balesetet" örökítünk meg, azokon még jó ideig derül a társaság. Vannak évek múltál is előkerülő képek, videók, amivel szívjuk egymás vérét, mint a vámpírok.

A fotózkodás után visszamentünk Karlobag-hoz, ismét felmentünk a kilátóhoz, ahol újfent megmutattuk, hogy megállnánk a helyünket bármelyik kereskedelmi tévés főzőműsorban és ebédeltünk egy jót. Találkoztunk egy rossz ízlésű nyugdíjas hölggyel is, képzeljétek el, hogy engedélyt kért, hogy fotózkodhasson a Suzukival, mert nagyon tetszett neki. Láttátok volna Tomi elégedett arcát. Ezután kacarászva felültünk a csúnya Hondákra és tovább hajtottunk a 25-ös úton a Velebit hegységben, mert a kilátó utáni szerpentinen akartunk motorozni. Mentünk jó pár kört rajta, készültek kanyarfotók is, Gergő bemutatott egy lassú tempós, kavicságyon hempergést, de csak a hangulat fokozása végett, alapból csak Dávid látta, de épp a kezében volt a fényképezőgép így már mi is részesei lehettünk a botlásnak, na ezek azok a fotók, amik elő fognak még kerülni.

A szállásra visszatérve, fürödtünk, átöltöztünk és ismét átgurultunk Senj-be, a már korábban dicsért kikötői étterembe, hogy elfogyasszuk az idei utolsó horvátországi vacsoránkat. Vacsorából visszaérve konstatáltuk, hogy egy újabb magyar csapat érkezett a szállásunkra, de szegények nagyon rossz időpontot választottak, mert reggelre hatalmas szél támadt.

Reggeli után összepakoltunk és hazafelé vettük az irányt, a szél egyáltalán nem volt vicces, simán arrébb tette a feldobozolt motorokat a sávban. Senj-ben a kikötőnél megálltunk fotózkodni, kettőnket majdnem felborított ez a kis helyi fuvallatocska. Persze ez itt a blogon jól mutatott volna és ti most jót nevetnétek, ahogy betakarózunk a feldobozolt motorokkal, de szerencsére mindketten megúsztuk. Az biztos, hogy nem jó ötlet a Bóra "kisöccse" esetén sem a vele merőleges parkolás. 

Szerencsére a hazaút eseménytelenül telt, azt leszámítva, hogy egyszer elnéztem a navigációt és én vezettem a csapatot, de ilyen a legjobbakkal is előfordul. A motorok ezúttal is tökéletesen tették a dolgukat, még defektet se kaptunk, pedig a négyből három motor tömlős kerekekkel van szerelve, ami azért tudja fokozni az élményt az út szélén állva. Az össztáv 1700-2100 km közé esett, a legtöbbet a csabacsűdi barátunk tette meg, hogy élvezhesse a barátai társaságát, de mint tudjuk ez minden pénzt megér. A túra költsége fejenként 120-140e Ft közé esett, odakint nem volt olcsósított benzin. Rendőrt nem láttunk, gyorshajtásról szóló csekket nem küldtek utánunk, szóval, ha a településeken nagyjából bír magával az ember, akkor simán megúszható a dolog. Aki nem járt még erre annak továbbra is kötelező és ne felejtsétek, hogy nem eszünk a Sveti Juraj-ban lévő Riva Bistroban! Szerintem jövőre ismét visszatérünk a kérdés csak az, hogy szezonkezdésre vagy szezonzárásra, netán mindkettőre.