Egy szempillantás alatt eltelt a nyár, pedig erre a szezonra nagy terveink voltak, már ami a motorozást illette, de a fránya Covid okozta bizonytalanságok miatt, nem úgy alakult az idény, ahogy szerettük volna. Így kimaradt egy közel 5000 kilométeres túra, aminek keretein belül tüzetesebben bejártuk volna Törökországot, fotózkodtunk volna a felszálló hőlégballonokkal Kappadókiánál, offroadoztunk volna az Eufrátesz kanyonnál, megnéztük volna a Trójai falovat és még napestig sorolhatnám, szóval voltak terveink szép számmal. Ez a kaland nincs elfelejtve csak egy időre elnapolva. Sajnos mire a csapatból mindenkinek meglett a második oltása és eltelt utána a két hét, már június végét írtuk, addig csak ábrándoztunk a külföldi motorozásról, mint állatkerti jegesmedve a fagyos otthonáról.

Még az oltásunk se volt meg, de már tudtuk, hogy ellátogatunk a szomszédba és megnézzük a méltán híres és motorosok közt kedvelt Transzfogarast és Transzalpinát. Rajtam kívül még minden csapattagnak a bakancslistáján szerepelt mindkét hágó, én már 2017-ben a piros VFR-em nyergében gondoskodtam ezen tételek listámról való kihúzásáról, erről már olvashattatok itt a blogon. Idén a csapat minden tagja túraenduróval jött és nem azért, mert öregszünk (á, dehogy), hanem, mert nem szeretjük a kötöttségeket, így ha kedvünk tartja könnyedén el tudjuk hagyni az aszfaltozott utat. Készültünk gázfőzővel és konzervekkel is, hogy az ebédeket a természet lágy ölén, szép helyeken tudjuk majd elfogyasztani, ez néhányszor nagyon sikerült, erről majd mutatok fotókat.

A túrát 4 napra terveztük, az útvonalat megcsináltam, a szállásokat előre lefoglaltam a Booking-on, a többieknek, csak meg kellett jelenni a találkozási ponton, jelentem ez idén sikerült mindenkinek, aki rábólintott az útra. Az indulást július 8-ára tűztük ki és érdeklődve figyeltük a hóhelyzetet, mert 2 héttel az indulásunk előtt még vadul dolgoztak a hómarók, hogy járhatóvá tegyék a Transzfogaras aszfaltcsíkját. A szállásokról majd később beszámolok, mert volt, ami a 4 csillag ellenére is kiábrándító volt, meg is kapták érte a negatív értékelést.

Négyen, négy különböző helyről indultunk aznap reggel a találkozási pontra, de útközben összeszedtük egymást kivéve az extrán vidéki barátunkat a "csabacsűdi Rossi-t", akivel a román határhoz közel, egy Kövegy melletti benzinkúton találkoztunk csak. Itt említeném meg, hogy én arra a kútra már benzingőzzel gurultam be, valahogy elég szomjassá válik az Africa Twin 3 szekrény méretű Givi dobozzal az autópályán. Persze most sokan kérdezitek, hogy minek 3 doboz 4 napra, de kész válaszom van rá. Mióta AT-m van elég gyakran kapok defektet (2 szezon 3 defekt) főleg ahhoz képest, hogy a korábbi 7 motorommal egyszer se kaptam, szóval nagyon jó ez a belsős konstrukció, mindenkinek csak ajánlom! Nem! Szóval elég sok helyet foglal a nagy flakonos Slime, új belsők, szerszámok, ezt még meg tudom fejelni azzal, hogy nem célszerű az AT hátsó dobozát túlterhelni, mert a külföldi csoportokban elég sok példát láttunk arra, hogy az egész hátsó kapaszkodó eltörik a fenébe a doboz súlyától, emiatt mindenképp ajánlott a súly megfelelő szétosztása, hát így történt, hogy 4 napra 3 dobozzal mentem, amik amúgy maximum félig voltak pakolva. Tankolás után hamar elértünk a határhoz, kivételesen nem pofátlankodtunk előre, de így is hamar sorra kerültünk, mindenki zsebében ott lapult az EU-s oltási igazolás, de a határőr csak annyit kérdezett, hogy "madzsar?" és miután bólintottunk már intett is, hogy mehetünk. Szóval erősen túl volt gondolva részünkről az oltási igazolás kérdése. Erre a napra a célpont Szászsebes volt, ez a város a Transzalpina északi lábánál fekszik, ráadásul autópályán elérhető, ami Romániában motorral továbbra is ingyenes. A fergetegesen unalmas autópályázást megfűszerezte az időjárás, majdnem elolvadtunk a "kellemes" hőségben. Késő délután értünk Szászsebesre, ahol a Hotel Classic-ban szálltunk meg.

Az ár kedvező volt, kártyát elfogadtak, a szobák normálisak voltak és a hotelhez tartozik egy kellemes kinti étterem is, ráadásul a motorokkal be tudtunk parkolni a hotel mögé. A 2 szoba 4 főre nem volt 27e Ft sem. Este egy vacsorával leteszteltük az éttermet, nem kellett csalódnunk, minden finom volt és az árak is barátságosak voltak. Bátran ajánlom ezt a szállást és az éttermét is, ha erre jártok.

Másnap egy kellemes reggeli után jókedvűen dobozoltuk fel a motorokat, mert tudtuk, hogy a Transzalpina lábánál vagyunk és nagyon hamar elérjük a kanyargós szakaszt és felkapaszkodunk a hágóra. Szászsebest elhagyva egyből a 67C-n találja magát az ember, az út minősége jó, a sávok a szokotthoz képest szűkebbek. Az első szakasz tele van falvakkal, de az út már ott is kellemesen kanyarog, felfelé haladva az út egyre vadregényesebb, a korábbi növényzet fenyvesre cserélődik, folyó szalad az út mellett, néha keresztezi azt. Az első kötelező megálló a víztározónál van, itt van lehetőség pénzköltésre is, mi itt beszereztük a hűtőmágneseket, készítettünk pár fotót és mentünk tovább. A Transzalpinán továbbra is megvan az a 150-200 méter, amit még mindig nem aszfaltoztak le, ezt nem igazán értem, mert mióta erre jártam eltelt 4 év, szóval idejük lett volna rá. Ha valaki tudja, légyszi kommentben írja meg az okot. A "kanyarfotósunk" kiválaszott egy kanyargós, jól belátható részt, mentünk pár kört és készített rólunk néhány jó kanyarfotót, cserébe persze róla is születtek képek.

Kicsit feljebb találtunk egy kellemes folyóparti helyet, ahol lehajtottunk az aszfaltról. Itt Gergő megmutatta, hogy ki a legény a gáton vagyis a folyón. Lepakolt a motorról és oda-vissza átmotorozott a hideg vízben, eközben mi, a kibicek, a röhögést visszafojtva vártuk a parton, hogy mi lesz ebből a mutatványból, természetesen mobillal a kézben, de fürdés nélkül abszolválta a dolgot. Senki sem akart csatlakozni a mutatványhoz, még nagyon a túra elején voltunk, jobb volt a békesség.

Kanyarfotókból sosem elég, így kicsit később, még mielőtt elértük volna a csúcsot megint kanyarodtunk párat az objektív kedvéért, a fenyőerdő nagyon jó hátteret biztosított a képekhez.

Hamarosan felértünk a csúcsra, ahol egy kis körbenézés és fotózkodás után elhagytuk az aszfaltot, ott volt egy olyan terv, hogy nekifutunk egy nagyobb hegyoldalnak, amit láttunk Andor videóiban, de felpakolt motorjainkról a meredek köves feljárót nézve csak Dávidnak volt kedve megpróbálkozni vele, mi hárman inkább csak lentről néztük, hogy ebből vajon mi lesz, végül ő is feladta a küzdelmet. Mi közben kerestünk egy jól kinéző helyet, ahol elővettük a dobozainkból a komplett konyháinkat fehér abrosszal, majd tüzet csiholtunk, hogy megmelegítsük a Michelin csillagos bádogkajáinkat. Az ebéd jó hangulatban telt, Dávid még hóesést is gyártott hozzá nekünk a nyár közepén, aztán kiszabadítottuk a hó fogságából, hogy ne kelljen neki megvárni a teljes olvadást. Az ilyen ebédhelyszínek miatt döntöttünk úgy, hogy viszünk magunkkal konzerveket, ráadásul még várni se kellett a pincérre és szervizdíj sem volt.

A Transalpina izgalmasabb részén ezennel túl voltunk és elkezdtünk leereszkedni a déli lába felé, innen még átmentünk a Transzfogaras déli oldalához, mert másnap egyből már a Fogarason akartunk kezdeni. Corbeni-ben volt szállásunk foglalva a Pensiunea Meridian-ban, ami már a 7C úton van. Elsőre sikeresen elrohantunk a szállásunk mellett, de egy kis idő után gyanús lett, hogy már meg kellett volna pillantanunk, megálltunk megnézni és rájöttünk, hogy ügyesen elhagytuk. Amíg ott álltunk Dávid mobilja veszettül elkezdett sípolni, vészjelzést küldött persze román nyelven, de később megnéztük és medvék miatt adták ki a vészjelzést a Transzfogarason. Visszagurultunk néhány kilométert és egy folyó mellett megtaláltuk a szállásunkat, ezt már nem ajánlanám jó szívvel senkinek, a 90-es évek elején megragadtak, a csúcs az volt, hogy a wc-re csak féloldalasan tudtunk rákuporodni, mert olyan közel volt a szemközti fal, illetve mozgott is a csésze. A motorokat amúgy itt is el tudtuk zárni kerítés mögé, volt saját étterme is, ahol este elég nagy volt az élet a teraszon, ez elég bizalomgerjesztő volt, így mi se kerestünk másik helyet, kártyával itt is tudtunk fizetni. Emlékeim szerint csak az én lazacom volt nagyon messze a tökéletestől, mert a drága séf kezében megszaladt a só, mit megszaladt, ráöntött egy sóbányát nem kicsit, hanem kurvára. Inkább nem reklamáltam, nem szívesen ettem volna a reklamálás utáni ételből. Másnap reggel hiába akartunk ugyanitt reggelizni, túl korán akartunk indulni az étterem napirendjéhez képest, mert vagy egy órát várnunk kellett volna a nyitásra, de a szállás aljában üzemelt egy kisbolt, ahol sikerült kávét, üditőt és péksüteményt vennünk. Ha jól emlékszem ezen a reggelen Gergő mobilja visított, hogy a medve veszélyre figyelmeztessen, de ekkor még nem vettük túl komolyan a dolgot. Reggeli után összepakoltunk és elindultunk meghódítani a Transzfogarast. Ez a fotó az indulás előtti pillanatokban készült, háttérben a szállással.

Egy-két kilométer után a Dávid hevesen integetett, hogy álljak már félre aztán vigyorogva kérdezte, hogy mennyire vagyok álmos, mert a szekrényeimet fordítva raktam fel, asszimetrikusak a kipufogó miatt, de így sikerült az egyik oldalt jóval megnövelnem a másikhoz képest. Amúgy ez a fenti fotón látszik is. Jót röhögtünk, felcseréltem a dobozokat és folytattuk az utunkat. Hamarosan elértük a Transzfogaras déli oldalát, kellemesen kanyarogtunk, amikor az egyik kanyarban két, az út szélén ücsörgő medvét pillantottunk meg. Ezután eléggé zárt cipzár alakzatot vettünk fel, senki se akart lemaradni, ekkor még nem tudtuk, hogy ezek Maci Laci rokonai és halál békések, csak kaját jöttek kunyizni.

Az első megállónk a Vidraru gátnál volt, aminek elég impozánsak a méretei, 305 méter széles és 166 méter magas, Wikipedia szerint 820000 köbméter betont használtak fel az építéséhez és 1965-ben duzzasztották fel az Arges folyó vizét a gáttal. Ez egy olyan hely, ahol mindenki megáll, aki erre jár, szóval elég zsúfolt, de motorral azért sokkal inkább megoldható a parkolás, mint autóval.  A fotók amúgy nem adják vissza a méreteit, de mivel leírtam így, aki még nem látta legalább el tudja képzelni, hogy mekkora ez a betonszörny.

A továbbiakban Tomi ment elől, egész gyors tempót diktált, én zártam a sort, hamarosan újabb medvére lettünk figyelmesek, de ez most viccből az út közepén állt, szerencsére mire elértük volna, berohant az erdőbe, elég veszett tempóban, nekem közben az futott végig az agyamon, hogy milyen "vicces" lehet, ha ezt fordítva történik és ugyanilyen svunggal kiront a bokrok közül. Ezután még szorosabbra zártuk az alakzatot. A csúcs felé még egyszer láttunk medvéket, szerencsére mind békésnek bizonyult. Egy idő után elénk tárult az aszfaltcsíkot körülölelő hegyek látványa, ami így másodszorra is lenyűgöző. A Transzogaras, amúgy 90 kilométer hosszú, 2042 méter magasságig vezet fel, összesen 830 hídja, 27 viaduktja, valamint 5 alagútja van. Felfelé többször megálltunk fotózni, elég nagy volt a forgalom, sok motoros és autós választotta erre a napra ugyanezt a célpontot.

A csúcsot itt is mindig nagy zsúfoltság jellemzi, nem volt ez most se máshogy. A romániai vezetés nem fárasztja magát egy ilyen sok turistát vonzó látványosság fejlesztésével, pont ugyanúgy nézett ki minden, mint 4 éve, van egy szedett-vedett bódésor, egy burkolatlan parkoló, egy gyönyörű tó, mellette pedig egy kávézó, étterem. Természetesen ez nálunk se lenne másképp, de, ha ez a hely egy picit is nyugatabbra lenne, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy tökélyre lenne fejlesztve, persze az út elején sorompó is lenne, ahol néhány eurót be kéne dobnunk a kasszába. Természetesen ennek az érintetlenségnek is megvan a romantikája, lehet sokaknak nem is tetszene egy osztrák precizítású megoldás, túl sterilnek éreznék. A csúcson elkészítettük a kötelező fotókat, ahol a háttérben a kanyargó úttal pózolunk, szerintem, aki erre jár, annak mindenkinek van egy ilyen fotója.

Miután kifotóztuk magunkat, vettünk hűtőmágneseket, elindultunk lefelé és néhány kanyarral később Dávid már el is hagyta az aszfaltot, mert talált egy megfelelő helyet az ebédünk elfogyasztásához, hát nem minden nap eszik az ember ilyen háttérrel, mint, ami itt fogadott minket. Motorokat szépen sorbaállítottuk, hogy jól mutassanak a képeken. Majd felvettük a séfkötényeinket, előkaptuk a gázfőzőinket és az itthonról vitt konzerveinket és "megfőztük" az ebédet. (Itt jegyezném meg, hogy a Házias Ízek gyártótól elég finomak a tésztás ételek, például a Milánói tészta) Az ilyen hangulatú étkezések miatt nagyon megéri az a minimális kellemetlenség, hogy vinni kell magunkkal gázfőzőt, konzerveket és evőeszközöket.

Ebéd után kihasználtuk a hegy adta háttér és az előtte futó, kanyargó útban rejlő lehetőségét és ismét előkerült a fényképezőgép, itt is egész jó képek születtek, hisz nagyon fotogének vagyunk. Ilyenkor persze néhány kört megyünk és a sok fotóból van kiválogatva az a néhány jó, amit most láthattok.

Ilyenkor már valahol kora délután jártunk szóval lassan elindultunk lefelé a hegyről, néhol egy lassabb teherautó tartotta fel a forgalmat és mögötte egy hosszú autósor, egy idő után persze lehagytuk őket, de amíg köztük voltunk néha fura szag csapta meg az orromat, szimatoltam a levegőben, bíztam benne, hogy ez nem az én motoromból jön, de aztán hirtelen megvilágosodtam, hát az autók fékjei azok, egy-két sofőr szépen megégette a féket ereszkedés közben.

Erre a napra Alvincban volt szállásunk, ami Szászsebes mellett található, a szállás pontos neve Hotel Cardinal, jól jegyezzétek meg és messziről kerüljétek el, hiába négy csillagos, akadtak érdekes problémák vele. Délután négy órára érkeztünk meg, közölték velünk, hogy a szobáink nincsenek készen, várnunk kellett egy órát, mire megkaptuk őket. Addig többek között a szálloda előtti parkban, egy fán lógó hintával múlattuk az időt, de erről inkább nem mutatok fotókat, de a szállásáról igen, amit jobb, ha elkerültök.

Este az éttermükben vacsoráztunk, fizetéskor a számlán észrevettük, hogy felszámoltak plusz egy kör piát, Dávid jelezte a problémát a pincér ellenkezés nélkül javította, igazából rá se nézett a számlára (ha engem kérdeztek, nem véletlen tételek voltak azok). Jó későn keveredtünk ágyba és mikor a takarót magamra húztam észrevettem, hogy undorító szaga van, de mivel éjjel volt én hülye nem mentem le reklamálni, de kijelentkezéskor elmondtam a recepción, ahol épp jópáran a bejelentkezésre vártak. Természetesen a kijelentkezés se ment zökkenőmentesen,  a nevemen volt a foglalás így én intéztem a dolgot. A recepciós hölgy mosolyogva közölte velem, hogy 910 Lei-t leszek szíves fizetni, még jó, hogy van haj a fejemen, mert különben a szemöldököm felcsúszását semmi se állította volna meg és hátra esett volna a seggemre, szóval én elővettem a telefonomat és bőszen mutogattam neki a Booking-os foglalást, ami 526 Lei-ről szólt, ő továbbra is csak mutogatta a monitoron, hogy 4 főre, ez a két szoba márpedig 910 Lei, de nem hagytam magam, végül felhívta a főnökét és nekem lett igazam. A hotel külsőre amúgy hozza a 4 csillagot, de ne hagyjátok magatokat megtéveszteni, kerüljétek el jó messziről. Szerintem egy 4 csillagos hotelnek nem ezt a színvonalat kéne hoznia. Szerencsére csak egy éjszakára terveztünk ezzel a szállással is, így másnap reggel már össze is pakoltunk és elhagytuk ezt a csodát. A legközelebbi boltnál megálltunk innivalót venni, majd néhány pillanat múlva mellénk parkolt egy német páros, ahol az egyik egy új HD Panamericával jött, közelről szemügyre tudtuk venni, a csapat véleménye megoszlott, volt, aki szívesen átült volna rá és volt, akinek a szeme is megfájdult a formától. Bent a boltban elénk került a kasszánál ez a német páros, jégkrémet vásároltak, majd fizetés előtt az egyik odaadta a másiknak a kiválasztott nyalánkságot, hogy fizesse ki helyette és egy óriási fingással elhagyta a boltot, a nyugati kultúra kicsapta a biztosítékot, mi Tomival csak felvont szemöldökkel egymásra néztünk és konstatáltuk, hogy bizony ez az volt, jól hallottuk.

Vásárlás után felhajtottunk az autópályára és elindultunk hazafelé, hazáig még jópárszor tankoltunk, itt, ha nem vagy szemfüles a pályán simán elmész a benzinkutak mellett, ha a megszokott formát keresed, itt ilyen konténerek vannak lerakva, odafelé mi is simán elmentünk mellettük, aztán benzingőzzel kerestünk benzinkutat. A határon visszafelé elég sok autó összegyűlt, elkezdtünk előre pofátlankodni, szerencsére egy határőr észrevett minket, integetett és csak miattunk megnyitott egy átjárót és átengedett minket, vannak még jó arcok a világban.

Romániáról továbbra is elmondható, hogy a mi pénztárcánkhoz mérten olcsó, az autópályák motorral ingyen használhatók, a látványutakért sem kell fizetni. Defekt vagy lerobbanás nem fűszerezte a túránkat, sőt még csak bírságot se kaptunk, de igazából nagyon rendőröket se láttunk, én magam a tatabányai bázissal 1700 kilométerrel zártam a túrát. Az időjárással is nagy szerencsénk volt, eső nem esett és a hágókon is tiszta idő fogadott minket. A Transzfogaras és Transzalpina megunhatatlan, így négy év után épp itt volt az ideje, hogy újra meglátogassam őket. Aki még nem látta, annak hajrá, hatalmas élmény!