Augusztusban végre sikerült összeszerveznünk egy 3 napos ausztriai gurulást, a költségek alacsonyan tartása végett a szállásnak sátrazást terveztünk. Erlaufsee melletti kempinget néztük ki, ami egy kristálytiszta vizű tó a hegyek között és Mariazell központjától néhány kilométerre van. Az indulás napján a tatai Shell kútnál volt a találkozási pont az időpont pedig "hajnali" 8 óra, persze Tominak és nekem ezt nem sikerült hibátlanul abszolválnunk és késtünk egy negyed órát a többiek legnagyobb örömére. Hamar rendeztük sorainkat és rákanyarodtunk az M1-re, hogy gyorsan letudjuk a magyarországi szakaszt, határ előtt lementünk a pályáról, mert nem akartunk rámenni az A4-es osztrák pályára és igyekeztünk minél előbb elérni az 21-es utat, de tettünk egy minimális kitérőt, hogy lássunk néhány kanyart a 15-ös úton, ami Hof am Leinthaberge-t köti össze Fertőfehéregyházával. (Innen azóta is várjuk a csekket, mert a város végén volt egy lesötétített VW Sharan, amiben ott figyelt a kamera és mi nem vártunk meg a város vége táblát, mielőtt meghúztuk a gázt) Sajnos a 21-es út eleje tele van falvakkal és városokkal, már alig vártuk, hogy túl legyünk rajta és kanyaroghassunk, de aztán végre elértük a kinti motorosok által kedvelt kanyargós részt, ami a Kalte Kuchl után kezdődik. 

Innentől azért gyorsabban teltek a kilométerek, majd délután 3-4 óra között megérkeztünk a kempinghez, ami nagyon rendezett volt. Állandó recepciója nem volt, de ki volt írva, hogy állítsuk fel a sátrainkat és majd másnap reggel 6 és 8 között lehet rendezni a piszkos anyagiakat, hát ez nem Magyarország, az biztos. Hamar hozzá is fogtunk a sátrak felállításához, amikor megláttuk Gergő új sátrát, aminek mérete körülbelül egy rendes sátor negyede volt, akkor majdnem megpusztultunk a röhögéstől, a kék sátor az, ami állítólag két személyes, Tomi sátra se volt hibátlan, ott a sátorvasak maradtak otthon, meg is kapta az otthoniaktól Facebookon, hogy nagyon "csoncsi"  lett, hát új szót tanultunk az biztos. 

Miután elkészültek az 5 csillagos fekhelyeink elmentünk a legközelebbi étterembe, ami körülbelül 5 perc séta volt a kempingtől, ahol mindenki betolt egy bécsi szeletet hasábbal, mi mást?! Miután visszaértünk azt vettük észre, hogy úgy megszaporodtak a sátrak, mint a nyulak. Érdekes éjszaka elé néztünk.

Gondolhatjátok, hogy mi volt itt este, Dolby Atmos hangzást megszégyenítő minőségben ment a horkolás és a fingás, persze pasik vagyunk, nem szeretünk semmiben sem alul maradni, még jó, hogy a sátorvasak le voltak verve rendesen így senki sátra nem vált hőlégballonná. Engem a hanghatásokon kívül a fűcsomók is nagyon zavartak, amik a hátamba álltak pedig tényleg kipróbáltam a sátor által határolt egész területet, de hiába, szóval forgolódtam rendesen egész éjszaka, hajnalban pedig arra keltem, hogy csöpög az eső, aminek annyira nem örültem, de szerencsére órákkal később mire felkeltünk már kezdett kitisztulni az égbolt és felszáradni az aszfalt, szóval minden adta magát, hogy egy jót kanyarogjunk. Az én sátram ez a narancs Kilimanjaro, itt az előtérben, 1 rétegű, amiről kiderült, hogy nem túl jól viseli a hűvös éjszakát, mert teljesen bepárásodott belül a fala és minden ami hozzáért nedves volt. Ébredés után nyitva volt a recepció így kifizettük a két éjszakára a fejenként 22 Eurót.

Nagyon nehéz ezen a környéken úgymond rossz útra tévedni. Bármerre indul az ember csak kanyargó aszfalt fogadja kátyúk nélkül. Elsőként a Wildalpen felé vettük az irányt, de csak mert arról már sokszor hallottunk. Szép kanyarok követik egymást ezen a részen, kicsit még nedves volt az aszfalt, de nagyon élveztük, ilyenkor mindig azon agyalok, hogy nekem ilyen helyre kellett volna születnem.

Komolyabb tervek nélkül egész nagyot csavarogtunk a környéken, volt ahol az én hibámból kétszer is sikerült átcsapatnunk, persze ez nem csak nekem tűnt fel, mivel túl feltűnő volt az út szélén parkoló faszállító kamion. A nap végére pedig Annaberget tűztük ki úti célul, mert azt én már ismertem és tudtam, hogy egy jóféle szerpentin vezet oda fel.

Fotózkodás után visszagurultunk a kempingbe, kanyarokban gazdag nap volt, majd lementünk a tóra fürdeni egyet. Finoman szólva is elég sokáig tartott mire bementünk, ott sziszegtünk a parton centiről-centire haladva, főleg mikor a hideg víz elérte az érzékenyebb részeinket. Este ismét lementünk az étterembe, ahol előző nap is vacsoráztunk. Legtöbben pisztrángot ettünk, ami hibátlan döntésnek bizonyult. Este nem volt szükségünk altatóra. Másnap reggel jött, amit a legjobban utálok, össze kellett pakolni, valahogy hazafelé soha sem akar beférni a cucc a dobozokba, pedig nem lett belőle több, mint amikor jöttem.

Hazafelé is próbáltunk minél kanyargósabb úton menni, így sikerült a Rax-ot is meglátogatnunk, ott is találtunk egy kellemes szerpentint és természetesen fotózkodtunk is a Rax-szal a háttérben. Azóta utána néztem a Rax-nak,  önállóan is megérne egy látogatást, amennyiben az ember szeret túrázni.

Ezután következett ennek a napnak a fénypontja vagyis a legjobb szerpentinje, már itt  a blogon is volt szó róla, de eddig még én se motoroztam arrafelé, de most, hogy a közelében voltunk nem tudtuk kihagyni a Léka és Rohonc közötti szakaszt. Még jó, mert ha eszünkbe jut még most is vigyorgunk, ehhez persze az is hozzátartozik, hogy szinte üres volt az út nem kellett senkit se nagyon előzgetnünk, nem tartott minket senki sem fel. Ha valaki nem ismerné így néz ki:

Innen már igyekeztünk haza, így amint alkalmunk nyílt rá felhajtottunk az autópályára és húztuk a gázt. Nekem a túra picivel 1000 km felett volt, de volt olyan csapattag is akinek 1600 km-t is meghaladta az út. A motorok természetesen műszaki hiba nélkül teljesítették a túrát. A Varaderóval ez volt az első túrám, irtó kényelmes és hatalmas a tankja, azóta már kétszer megjártam vele Horvátországot is.